CD / BSCD2 / 2LP / MC – Sony / Columbia / Epic 2024
Lélekben már a közelgő budapesti koncertre hangolódva, a nyár folyamán egyre többet hallgattam a klasszikus brit heavy metal zenekar albumait, miközben a nemrég megjelent új válogatás, a The Best Of Judas Priest dallistája sem hagyott nyugodni. Különös, hogy míg a korábbi gyűjtemények szinte kivétel nélkül az 1974 és 1990 közötti aranykorra koncentráltak, ezúttal két újkori tétel is bekerült a klasszikusok közé. Ezek a szerzemények ráadásul abszolút megállják a helyüket, egy cseppet sem lógnak ki a veretes felhozatalból. Persze új seprű jól seper, de hogy ennyire jól süljön el egy vérfrissítés, mint Richie Faulkner esetében, az tényleg párját ritkítja. A fiatal gitáros csatlakozásával a csapat fokozatosan egyre erősebb lemezeket készített, mígnem a 2024. március 8-án megjelent tizenkilencedik stúdióalbum végképp feltette a koronát az eddigi életműre.
Mivel korábban már írtunk a lemezről, a részletes ismertető előtt a főbb benyomásaimat is megosztom az olvasókkal.
Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: Richie Faulkner új életet lehelt a zenekarba! Ez annyira egyértelmű, hogy csak az nem veszi észre, aki szándékosan csukja be a szemét és a fülét. Pedig, ha van valaki, aki igazán kedveli K.K. Downing szerzeményeit, stílusát és általában a gitárjátékát, az én vagyok; az egykori alapító önéletrajzát is hatalmas kíváncsisággal és örömmel olvastam, ráadásul a könyv egy csomó ponton meg is erősítette azt, amit a csapat különböző korszakairól gondoltam. Mégis, a 2011 óta működő Judas Priest felállás valami olyan újat hoz, ami nemcsak önmagában zseniális, de valamiért rendkívül hatásosan működik a posztmodern kor utáni kulturális vákuumban is.
Persze léteznek analógiák: máshol is akadtak olyan kényszerű tagcserék, amelyek végül nagyszerűen sültek el. Elég csak a Deep Purple Mark IX-es felállásának =1 című albumára, vagy a veteránok jelenlegi, átütő koncertteljesítményére gondolni, ahol Simon McBride a lehető legjobb választásnak bizonyult. A Faulkner-korszak azonban nemcsak arról szól, hogy egy kiváló gitáros helyére egy másik érkezett. Még csak nem is önmagában a fiatalos lendületről, amelyet egy-egy új tag képes injektálni egy szépen öregedő formációba. A Judas ugyanis szép csendben úgy lépett egy magasabb ligába, hogy addig nem is sejtettük: létezik még feljebb lévő szint.
Ha megnézzük Rob Halford egykori zavaros kiválásának krónikáját, valamint a magánéleti és identitásválságát kísérő jelenségeket, ma már egyértelmű: ha a kilencvenes évek közepén nem rendezi a sorait – a mellék- és szólóprojektjeivel egyetemben –, biztosan nem létezne a mai formában Judas Priest. Így nem születhettek volna meg azok a Sin After Sin, British Steel vagy éppen Painkiller szintű új dalok sem, amelyek a klasszikus hangzást a megszokott, ikonikus énekhanggal ötvözik.
Viszont a Ripper-korszakra is szükség volt, hiszen Tim Owens nemcsak magabiztosan hozta a kötelezőt a mikrofon mögött – amivel gyakorlatilag megmentette a zenekart –, de sikeresen át is vezette a formációt a kétezres évek heavy metal feltámadásáig. Ráadásul a vele készült dalok kifejezetten jól vették a versenyt a korszak nu metal és egyéb alternatív áramlataival. Az persze ténykérdés, hogy Rob visszatérése elkerülhetetlen volt. A csapat ezt követően alaposan megrázta magát, és a Nostradamus című dupla szimfonikus konceptalbummal egy minden korábbinál komplexebb művet rakott le az asztalra. Úgy látszott, érződött, Ian Hillék minden tekintetben feljutottak a kreatív csúcsra. Innen nézve akkoriban abszolút érthetőnek tűnt, hogy egy nagyszabású búcsúturné, majd a békés nyugdíjas évek következnek. Búcsúzni csak szépen.
Az, hogy az Epitaph turné a nosztalgikus búcsú helyett valóságos diadalmenetté vált – minimum húsz év legerősebb színpadi teljesítményét nyújtva –, minden előzetes várakozást felülírt. Vélhetően valahol útközben született meg a tagokban az elhatározás, hogy ezt mégiscsak érdemes folytatni, hiszen ilyen elképesztő energiák már rég szabadultak el a nézőtereken. Ez a lendület ráadásul nemcsak arról szólt, hogy az új fiú milyen jól mutat a színpadon, kiválóan gitározik és maximálisan odateszi magát, hanem a csapatdinamika is gyökeresen megújult, miközben a közös erő is radikálisan növekedett.
Onnan nézve borítékolható volt, hogy a következő album, a későbbi Redeemer Of Souls sikeres lesz. De ami a lemez keverése, majd Glenn Tipton kényszerű koncert-visszavonulása és Andy Sneap helyettes gitárossá történő előléptetése körül történt, arra végképp nincs egyszerű magyarázat. A Firepower ugyanis legalább annyival lett erősebb az elődjénél, mint annak idején a Sad Wings Of Destiny a Rocka Rolla után. A titok nyitja a részben stáb radikális átalakításában rejlett: a zenekar szakított a korábbi házi stúdiós módszerekkel, és a pult mögé ültette a klasszikus sikereikért felelős Tom Allomot, valamint a modern metal hangzásért felelős Andy Sneapet. De mégis, mi történhetett a színfalak mögött, ami ezt részben a stúdiós háttértől is független elképesztő ugrást kiváltotta a kompozíciók összeállításakor?
Valami olyasmi, ami számológéppel, körzővel vagy vonalzóval nem mérhető, és ami egyáltalán nem következik a puszta logikából. A Firepower esetében ugyanis valamiért minden összeállt: akárcsak a hőskorban, ezúttal is feszes, lendületes, azonnal ható és sallangmentes dalok születtek, amelyek ráadásul csúcsminőségben dörrennek meg. De olyannyira, hogy még egy átlagos CD-játszóban is azonnal felkapja rájuk a fejét az ember – az is, aki egyébként nem vájtfülű hifi-rajongó. A karcos, energikus gitárhangzás még csak-csak magyarázható az ifjú titán érkezésével, de a lemezen minden más is üt, mint a gép. Rob pedig rég hallott, ihletett formában uralja a dalokat. Mindezt az 50 éves jubileumi turné előtt, a tervezett visszavonulás után évekkel produkálni – egészen elképesztő!
Majd amikor azt gondoltuk, hogy ezt a szintet már képtelenség fokozni, 2024-ben, a Judas Priest fennállásának 55. évében megérkezett az Invincible Shield, amely végképp felülmúlt mindent, ami a Painkiller óta történt – sőt, bármelyik klasszikus albummal stabilan állja a versenyt. A tizenkilencedik stúdiólemez ugyanis azzal tudott a zseniális Firepower fölé nőni, hogy még elődjénél is energikusabb, komplexebb, agresszívabb és tempósabb lett, miközben a dalok elképesztő magabiztossággal idézik fel a zenekar diszkográfiájának legfontosabb korszakait. Teszik mindezt úgy, hogy nyoma sincs retró visszavágyódásnak, önismétlésnek vagy életmű-kannibalizmusnak. Ehelyett jobbnál jobb új ötletek sorakoznak az anyagon, amelyek olyan kidolgozottsággal és megszólalással kerültek a különféle hanghordozókra, ami párját ritkítja – különösen a mélyigénytelenségbe és digitális mocsárba süllyedő jelenkorunkban.
Richie Faulkner szerint, akire érdemes odafigyelni, ez lett az eddigi legprogresszívebb Judas Priest-album – és a gitáros szavai nem bizonyultak túlzásnak. A riffelés valóban jóval nyakatekertebb, a szólócsaták és a gitárharmóniák pedig összetettebbek, mint a Firepower direktebb megközelítése során. A lemezen egyszerre van jelen a Turbo-korszak szintetizátoros lüktetése, a klasszikus heavy metal menetelés és a már-már thrashbe hajló modern zúzás, miközben a produkció és a hangzás valami csodálatos. A hetven felett járó Halford pedig ismét olyan elképesztő, magas regiszteres sikolyokat és vicsorgó rekedtséget préselt ki magából, amelyek már a Painkiller idején is a becsületére váltak volna.
További döbbenet, hogy míg a legtöbb klasszikus Priest lemezen azért akadnak gyengébb szerzemények, akár töltelékdalok is, ez esetben viszont nemcsak a törzsanyag tizenegy tétele egységesen magam minőségű, de még a deluxe kiadás bónuszdalai is. Egyszerűen nincs gyenge pontja a zenének, mindkét változat az elejétől a végégi képes fenntartani a figyelmet. Sőt, garantáltan sokszor újrahallgatós a cucc.
Mindehhez pedig szépen illeszkedik a deluxe edition 26 oldalas digibookja, mely tartalmát és kivitelét tekintve is méltó egy legendás előadóhoz. Bár a CD-tálcát még ebből is kispórolták, de legalább a lapozós jellegű CD-zseb jóval kevésbé károsítja az optikai lemezt, mint egy sima softpak vagy digisleeve.
Folytatjuk!
