Idén újra eljutottunk FEZEN-re, ahol a nyitónapot volt szerencsénk megtekinteni. Ezen a napon a magyar zenekaroké volt a főszerep, a nemzetközi fellépők a 2. naptól érkeztek.

A délelőtti időjárás kicsit ránk ijesztett borongós hangulatával, azonban estére 20 fok közeli hőmérsékletben élvezhettük a koncerteket.

17 óra körül érkeztünk meg a helyszínre, a beléptetés gyorsan és zökkenőmentesen zajlott.

Gyors terepszemle után konstatáltuk, hogy a fesztivál felépítése nagyjából változatlan: a szabadtéri nagyszínpad helye a megszokott, hatalmas térrel kialakítva. A közelben széles étel- és italválaszték. Az árak borsosak, de fesztivál viszonylatban megfizethetőek. Nem messze innen már látható is beszámolónk első helyszíne a sátras „nagyszínpad” – idén Fehérvár színpad. Tovább haladva a FEZEN klubhoz juthatunk, ahol – szokás szerint – a csarnokban és a belső udvaron is koncertek várják a közönséget. Azoknak pedig, akik extra adrenalinlöketre vágynak a fesztivál szervezői gondoskodtak egy kisebb „vidámparkos” mókáról is.

A koncertek általánosságban véve pontosan kezdődtek, a szervezés ebből a szempontból is professzionális volt.

A fesztivált a Fehérvár színpadon a Leander Kills nyitotta. Szokatlan „kora délutáni”, de annál erősebb kezdéssel. „Bárcsak mindenki meghalna…!” – hangzott fel elsőként a már jól ismert üvöltéssel a Vigyetek kórházba című szerzemény, mely közönségcsalogató hangulatával minden bizonnyal a bárpultnál tobzódókat is irányba állította.

A zenekar az év eleji tagcseréket követően először lépett színpadra Székesfehérváron az új felállásban (Köteles Leander, Jankai Valentin, Barkóczi Bence, Nyerják Gábor).

Csupán bő három hónap telt el az új formáció beindulása óta, a produkcióból mégis érezhető már, mennyire összekovácsolódtak a srácok. S hogy milyen jól működnek együtt a színpadon, azt a mindenkori hangulat fellépésről-fellépésre csak alátámasztja.

Ez ma sem volt másképp. A sátor nagyjából a keverő vonaláig megtelt. Egymást követték a jól ismert dalok. A Túlélő lemezről szép számmal hallhattunk trackeket, többek között az album címadó dalát, de elhangzott még a Szeresd bennem, Madár, Szerelmetlen dal – ez utóbbit, ahogy az lenni szokott a Te leszel a párom követte.

A Híd, most is felhívás volt keringőre, akarom mondani pogóra. A körülmények adottak, a közönség rendre kettéválik, hogy aztán a keménymag egyesülhessen a küzdőtér közepén egy jó kis zúzásra. Mi inkább csak a hangunkat eresztettük ki, hiszen nem telik el Kills koncert anélkül, hogy Leander ne énekeltetne meg minket. Ha pedig már zúzás és hörgés, a Valami folyjon sem maradhatott ki.

A Boldogság virág által az instant tesióra is megvolt guggolás majd ugrálás, éneklés keretében. No, de szeretünk tombolni, mindemellett pedig levezetésként „könyveket lopkodni”, amihez Valentin és Leander irányt adtak nekünk egy remek Tankcsapda-feldolgozással.

Felcsendült egy új szerzemény is Falakon túl címmel, mely idén májusban debütált a budapesti Akvárium klubban. Korábbi lemezekről pedig hallhattuk még a Sötét én, illetve az Úgy sírsz értem című dalt.

 A program végig tempós, sodró lendületű volt. Valentin ma is élvezettel verte szét a dobokat, ahogy Gábor és Bence sem kímélte a húrokat. Leander pedig ismét megmutatta sokszínűségét. Ha a zongora is előkerül, az maga lett volna a „catharsis”…

Ráadásként a Csak Te és a Viharom tavaszom dalokkal zárták a koncertet, melynek minden percét élveztük. Remélhetőleg hamarosan újra találkozhatunk velük!

Ezután elcsíptük a nagyszínpadon a Carson Coma végét, akik bár rockzenekar, de azért a Leander Kills-ről érkezve kicsit populárisabbnak hatott a produkció – jó kis csapat, még nem váltak a kedvencemmé, de most élőben is megtapasztalhattam azt, ami az eddigi benyomásom róluk. Azaz, hogy nagyon profi zenészek, akik szép, tiszta, többszólamú vokálokkal is színesítik a dalaikat, ráadásul nagyon megtalálták a hangot a mai fiatalsághoz, akik a mostani közönség kemény magját is adták a színpad előtt – ez már egy másik generáció, ugyanakkor reményt keltő az a világ, amiben ilyen jó zenészek lehetnek a fiatalság kedvencei.

A következő állomásunk a FEZEN klub, ahol a csarnokban az I’m Dorothy zenélt, amely az egykori csajbandából, a Dorothy-ból alakult, és ahol Gere Dorottya énekes-basszusgitáros, valamint szólógitáros kolléganője képviselik a szebbik nemet, míg a dobos és a másik gitáros férfiak. A zene kiváló volt, de esélyünk sem volt közel jutni a színpadhoz. Láthatóan sokan lelkesedésből jöttek el a koncertre, de a lokális teltházhoz valószínűleg a kinti hideg is hozzájárult…

A klub udvarán a székesfehérvári Leonardo Jam lépett fel, amikor arra jártunk. Amit mi hallottunk belőle, az egy kicsit funky-s, jó tempójú, lendületes produkció, de úgy tűnt, hogy ez itt inkább háttérzene – még így este fél 8 tájban azoknak, akik ebben az udvarban pihentek meg.

A következő produkció, amibe belenéztünk, az Analog Balaton volt a Fehérvár színpadon. A Vörös Ákosból és Zsuffa Abából álló duó elektronikus zenei hangokat hív életre a színpadon, de megszólal az elektromost gitár is, mindehhez pedig a magyar alternatív szcénára jellemző szövegek társulnak. Sajátos kombó, de épp ezért működik is. Csak pár számot hallottunk, de ebbe belefért melankolikusabb, pszichedelikusabb rész és táncolós, pörgősebb elektronikus zene is.

A nagyszínpadon ezzel párhuzamosan már elkezdődött a Bagossy Brothers Company koncertje, akik évek óta az egyik legnépszerűbb fesztiválzenekar Magyarországon. Nem sokat hallgatjuk őket magunktól, de amikor belenéztünk a koncertbe, minden számuk ismerősnek tűnt, hiszen sokat hallani őket rádióban, ismerősök listáiban házibuliban, vagy tulajdonképpen bárhol a Kárpát-medencében, ahol mai magyar könnyűzene szól… A produkció professzionális volt, a közönség lelkesen énekelte a dalokat, és bár nem vagyunk rajongók, mi is értékeltük az idén tíz éves erdélyi zenekar remek muzsikáját. 

A nagyszínpadtól nem sokkal később újra a FEZEN klub felé vettük az irányt, ahol a Wall of Sleep zenekar koncertje zajlott épp, akik doom metal és hard rock zenekarként határozzák meg magukat, és ezt tökéletesen tükrözi is, amit láttunk és hallottunk tőlük. Az öttagú zenekar tagjai zenéjükben és megjelenésükben is teljesen hiteles hard rock figurák, látszott, hogy nem ma kezdték (2001-ben alakultak!), ugyanakkor élvezettel adták elő számaikat. Egy ilyen koncert esetében egyértelmű, hogy kell a hangerő, de jelen esetben ezt talán sikerült mégiscsak túltolni kicsit – erről persze ők nem tehettek.

Mindenesetre mi újra a Fehérvár színpad felé indultunk, ahol már zajlott az AWS koncertje. A zenekar egy nagyon nehéz időszak után, idén januárban jelentette be, hogy két évvel Siklósi Örs halála után Stefán Tamás énekessel folytatják, és vele kezdődik el a csapat életében egy új időszámítás – így az idei az első fesztiválszezonjuk ebben az új felállásban. A produkció nagyon egyben volt, amellett, hogy nagyon szépen szólaltak meg a hangszerek, Tamás is helyt állt. Emellett a lézerfényekkel felturbózott fénytechnikát is külön kiemelhetjük.

A koncertet a nehéz és felemelő pillanatok határozták meg, ezek közül a csúcspont a Lelket vennék volt, melyet ülve, akusztikusan adtak elő a srácok, a közönség pedig guggolva, telefonnal világítva hallgatta a gyönyörű előadást, pontosabban nemcsak hallgatta, hanem mindenki énekelt is. A végén pedig az „Örs egy csoda” mondat skandálásával emlékeztünk meg a tragikusan fiatalon elhunyt énekesről. Igazán megható élmény volt, melyről napok múltán is nehéz írni…

De persze az élet nem áll meg, és ezt a srácok is tudják, úgyhogy a műsorban voltak vidám pillanatok is, például amikor két szám között egy régi Scooter-sláger dallamára énekeltették meg a közönséget, vagy amikor a küzdőtéren kialakult, spontán vonatozás-pogózás résztvevőihez az egyik szám közepén egyszer csak leszaladt Brucker Bence gitáros, aki aztán a közönséggel körülvéve játszotta végig az adott dalt. Összességében tehát elmondható, hogy az AWS újra van, a produkció kiváló, és bízunk benne, hogy még sokszor találkozunk velük!

Ezután újra tettünk egy rövid kitérőt a FEZEN klubba, ahol az udvaron épp elkezdte a koncertjét a Generál és az LGT egykori sztárja, Karácsony János énekes-gitáros, aki Bérczes Viktor zongoristával lépett fel. A műsor a Nem adom fellel kezdődött, és látszott, hogy James-en nem nagyon fognak az évek, túl a hetvenen is kiváló előadó. Sajnos csak pár percünk volt, de ha tudnánk utazni az időben, visszamennénk…

Az AWS-es srácok a koncert során külön a közönség figyelmébe ajánlották, hogy ha ők végeztek, hallgassuk meg a nagyszínpadon régi barátaik, a Road zenekar koncertjét. Egyébként is így terveztük, úgyhogy arrafelé mentünk tovább. A nagyszínpad előtti téren rengetegen hallgatták már a koncertet, ami pár perce kezdődött, és minket is egy pillanat alatt beszippantott a buli atmoszférája. A négytagú zenekar, akik közül hárman már több mint 20 éve zenélnek együtt, hatalmas lendülettel és lelkesedéssel játszotta a dalait, és a vérprofi a produkció során igazi örömzenélést láttunk.

A koncerten pirotechnika is fokozta a hangulatot, és azt, hogy milyen profin összerakott műsort látunk, az olyan „apróságok” is megmutatták, mint amikor A bátrak éjszakája című dalban, pontosan a „Rakjunk nagy tüzet” sor elhangzásakor gyulladtak ki a színpad előtti óriásfáklyák.

A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – elhangzott a Túlzó kámfor illat, ahol Molnár Máté basszusgitáros-énekes a közönséget is alaposan megénekeltette, a Nem kell más, ami előtt, mintegy hagyományosan, a frontember megivott egy pálinkát az egészégünkre. Ezt követte a M. A. T.  T., melynek kapcsán Máté elmondta, hogy az ebben a dalban megénekelt „merni, akarni, tudni, tenni” mennyire fontos gondolat a rajongóik számára is, és hogy milyen sokan varratják magukra ezt, ami számukra hatalmas megtiszteltetés. Az „Ahol a hegyeket látod” előtt pedig arról hallhattunk pár szót, hogy időnként mennyire hiányzik neki a kis falu, ahonnan származik, és hogy ez a dal erre emlékezteti. Érthető dolog, hiszen olyan szempontból tényleg nem mindennapi történet a Road-é, hogy az alapítók egy kis mátraaljai faluból, Domoszlóról, illetve annak környékéről származnak.

A ráadásban természetesen a Világcsavargó hangzott el, akusztikus gitáros kísérettel. Ekkor a show részeként kis papírdarabokat „lőttek” fel egy ágyúból, ami nagyon látványos volt, bár olyan mellékhatásokkal is járt, hogy másnap egy ilyen papírt találtam a farzsebemben.

Bár már lassan éjfélre járt az idő, sokadszorra is elugrottunk a FEZEN klubba, ahol a Lazarvs zenélt éppen. A mai magyar könnyűzenei élet egyik legsokoldalúbb előadója és alkotója, Áron András Apey metálzenekara, mely lassan 15 éve működik ilyen-olyan felállásban és néven, most is kitett magáért: igazi, kőkemény, zúzós, hörgős metált kaptunk ettől a triótól.

Túl sokáig nem maradtunk, mert indulnunk kellett hazafelé, de pár percre kinéztünk még az udvarra is, ahol a Takáts Tamás Blues Band játszott, akikről ennyi idő alatt annyit tudtunk csak megállapítani, hogy semmit sem változtak az elmúlt években, és ez pontosan így van jól – remélem, lesz még alkalom, hogy ezt alaposabban is elemezhessem!

Összességében elmondható, hogy a FEZEN első napja hozta az elvárt színvonalat, és megalapozta a fesztiválhangulatot. Igazán nagyszerű, változatos koncerteket láthattunk, pedig nem is juthattunk el mindenhova, ahova szerettünk volna. Mi határozottan ajánljuk a fesztivált, és reméljük, hogy jövőre több napon is részt tudunk venni!

Külön köszönet Fábián Anitának a Leander Kills koncertbeszámoló megírásáért és a cikk elkészítésében nyújtott további közreműködésért!

Fotók: Jakab Gergely, Fábián Anita