2024. szeptember 6-án, Roger Waters születésnapján, új szólóalbummal jelentkezett David Gilmour, a Pink Floyd énekes gitárosa. A Luck and Strange címet viselő ötödik önálló Gilmour nagylemez egy zeneileg rendkívül összetett, újító szándékú, de tőle mindenképpen újszerűnek ható alkotás lett. A Floyd hagyományokkal több szempontból is szakító anyag értékelése kapcsán érdemes feleleveníteni az előzményeket. Legfőképpen David szólóprodukcióit, illetve az azokhoz vezető utat.
Sorozatunk első részében a kezdetekről és az 1978-as első Gilmour szólólemezről olvasható rövid összefoglaló.

David Jon Gilmour 1946. március 6-án született, Angliában, egy felső-középosztálybeli cambridge-i család második gyermekeként. Fiatalkorát pedig már a közeli Grantchesterben töltötte – mely budapesti viszonylatban nagyjából annak a jelenségnek feleltethető meg, mint mikor az újgazdag elitréteg össznépileg kiköltözik a zöldövezetbe. Mint, mikor egy oda-vissza befutott házaspár például a közeli agglomeráció legszebb helységeinek egyikébe, Solymárra, Nagykovácsiba, vagy mondjuk valahová a Dunakanyarba helyezi át a székhelyét, családostól.
Mivel a kis David-nek sosem kellett olyan anyagi nehézségekkel szembenéznie vagy nélkülözéseket elszenvednie, mint a háború után született kortársai többségének, viszonylag könnyű útja volt az első hanglemezekig és gitárokig. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden automatikusan az ölébe hullott volna. Inkább csak másfajta kihívásoknak kellett megfelelnie, mint például a könyveikből is közismerten nehéz helyzetből indulni kénytelen Brian Johnson-nak, K. K. Downing-nak vagy Geezer Butler-nek. Így bár David -a testvéreivel együtt- hamar hozzájutott szinte mindenhez, így az általuk megkívánt hangszerekhez és hangtechnikai berendezésekhez is, az már nagyon is a fiú szorgalmán múlt, hogy sikerekre tudta váltani istenadta tehetségét. Ennek ellenére az első gitárját állítólag ő maga is úgy szerezte, mint sokan mások akkoriban. Vagyishogy kölcsönkérte a szomszédjuktól, aztán viszont már nem nagyon akaródzott visszaszolgáltatni a hathúrost…
A mindennapos gyakorlás mindenesetre meghozta a maga gyümölcsét. David Gilmour már tinédzserként jókezű gitárosként volt ismert. 1962-ben, tizenhat évesen játszott először zenekarban, mellyel elkezdte az azóta is tartó, szédületes magasságokba jutott zenei karrierjét. A The Rambridge együttes után a The Newcomers következett, majd az ifjú titán a Jokers Wild nevű blues-rock bandához csatlakozott, mellyel 1965-ben és 1966-ban elkészíthette élete első stúdiófelvételeit. Érdekesség, hogy egy ideig szintén a Jokers Wild tagja volt Peter Gilmour basszusgitáros, David öccse is. Akkoriban NATO támaszpontokon léptek fel, így a repertoárjuk fokozatosan bővült egyéb olyan stílusú, például soul slágerekkel, melyeket az amerikai légierő katonái kedveltek. Talán ez is hozzájárult, hogy David Gilmour már a kezdetektől fogva ki-kikacsintott a progresszív, pszichedelikus és blues-rock keretei közül.
Mindeközben azonban, szintén ’62-től fogva párhuzamosan az egyik iskolai barátját, Keith Roger Barrett-et, ismertebb nevén Syd-et is tanítgatta gitározni. Akivel pedig egy énekes-gitáros duót alkottak, mely szintén haknizgatott különféle helyszíneken.
1967-ben, mikor Barrett már világszerte ismertté vált a Pink Floyddal, David Gilmour Franciaországban turnézott Rick Wills-szel és Willie Wilson-nal. A három egykori Jokers Wild tag előbb Flowers, majd Bullitt néven próbálkozott, de trióban nem sikerült befutniuk.
David Gilmour első szólómunkájaként egy szintén francia zenei projektet, a Két hét szeptemberben (A coeur joie / Two Weeks in September) című film angol nyelvű soundtrackjének feléneklését és az azt tartalmazó kislemezt tekinthetjük. Bár ezúttal még nem a saját szerzeményeiről és egy, a Lajtán innen szinte teljesen ismeretlen kiadványról van szó.
(Mi több, mikor a jó múltkorában egy önmagát Floyd rajongóként meghatározó személynek megmutattam az 500 példányban kiadott CD verziót, oly annyira letojta az illető, hogy épp, hogy csak a pofámba nem röhögött. Miközben annakidején, mondjuk a ’80-as, ’90-es években a fél karunkat odaadtuk volna egy-egy ilyen filmzene ezerszer átmásolt, nyúzott, zajos kalóz kazetta változatáért is…)
Érdekes módon mindezek az előzmények szinte kivétel nélkül visszaköszönnek David későbbi pályafutásában. Vagyis megérte kitartóan gyakorolnia, játszania és kapcsolatokat építenie.
1967 decemberében Gilmour meghívást kapott a Pink Floydba. Ami abszolút logikus döntés volt Syd Barrett gyors mentális leépülésének időszakában. A koncerteken történő helyettesítésből fix és végleges tagság lett. Barrett későbbi, külsős szerzeményeiből pedig két szólólemez. Így a David Gilmour-ral felálló, megújult Pink Floydban már énekesként és szerzőként is helyt kellett állnia. Valamint a régi barátságra való tekintettel Syd-et is támogatta producerként és zenészként az őrült zseni rövidéletű szólópályafutásának lemezein és koncertjein. Bár megtehette volna, hogy az idővel egyre sikeresebb Pink Floyd tagjaként csak és kizárólag a saját karrierjére összpontosítson, emberként és barátként egyaránt kitűnőre vizsgázott.
1977-ben Richard Wright, a Pink Floyd énekes-billentyűs zeneszerzője egyre inkább úgy érezte, hogy kiszorul a zenekar kreatív folyamataiból, hát szólólemez készítésére szánta el magát. Rick albumának munkálatai 1978-ban rendben meg is kezdődtek, Gilmour mégis beelőzött. Így bár David csak később kezdett szólólemezbe, mint bandabéli kollégája, végül mégis az övé jelent meg előbb. Amivel el is lopta a showt a billentyűs zseni elől. Egy évben elég volt egy floydos szólólemez a médiának, hát a közönség sem harapott rá tömegesen Rick lemezére. Ellentétben David Gilmour cím nélküli bemutatkozó albumával, ami viszont elég komoly sikert aratott. Annak ellenére is, hogy az akkori Pink Floydnál egyszerűbb, letisztultabb zenét tartalmaz, ráadásul jóval kevésbé konfrontatív szövegvilággal rendelkezik, mint amit Roger Waters már akkoriban is művelt.
Gilmourt ismerve, akkor szinte teljesen magától értetődő volt, hogy a szólólemezén ismét a régi társakkal, vagyis Rick Wills basszusgitárossal és Willie Wilson dobossal fog együtt dolgozni. Miközben a borítót ezúttal is a gyermekkori barátját, Storm Thorgerson-t is a soraiban tudó Hipgnosis csoport készítette, miként David csatlakozása óta szinte valamennyi Pink Floyd albumét, illetve Wright és Barrett lemezeiét is.
Az első David Gilmour album tehát nem várt mértékű sikert aratott. Sokan vannak, akiknek azóta is ez számít a No. 1 Gilmour albumnak. Hiszen minden benne van, ami nagyon szerethető az angol előadóművész munkásságában, így például David egyedi orgánuma, csodás gitárjátéka, kifinomult művészisége, valamint a legapróbb melankolikus érzelmi rezdülések átadásának képessége. Ráadásul mentes maradt a Roger Waters vezette Pink Floyd korszak idővel egyre direktebbé váló politizálásától, egybe vadabbá váló üzeneteitől és provokatív megnyilvánulásaitól is.
Miközben az átlag zenerajongók a szomorú szép kompozíciókban lelhetik gyönyörűségűket, addig a floyderek és egyéb vájtfülűek pedig a későbbi Pink Floyd alapművek egyes motívumait fedezhetik fel maguknak extraként, többnyire persze még csak embrionális állapotban. Az idővel aranylemezzé vált album két legnépszerűbb dala egyaránt egy-egy gyümölcsöző művészi együttműködés eredménye. A There’s No Way Out Of Here eredetijét annakidején a Unicorn együttes rögzítette, David Gilmour produceri munkájának segítségével. Ken Baker szerzeményét David annyira megszerette, hogy a saját albumára is elkészítette annak egy feldolgozását. A sok egyéb mellett a Wish You Were Here albumról is ismert Roy Harper-rel közös szerzeményüket pedig mindketten lemezre rögzítették. A Short And Sweet mind az első Davd Gilmour LP-n, mind Harper 1980-as The Unknown Soldier albumán nagy sikert aratott. Nem kis mértékben azért, mert a felerészt közös szerzeményeikből álló korongon szintén hallható Gilmour senki máséval össze nem téveszthető gitárjátéka.
Érdekesség, hogy az első szólóalbumhoz kapcsolódó promóciós filmben David, Rick és Willie mellett többek között feltűnik még Gilmour kísérőzenekarában David egyik öccse, Mark Gilmour ritmusgitáros is. (Ez is egy olyan legendás videó-kazetta, aminek egy másolatáért akár a vérünk is áldoztuk volna kölyökként. Most meg szinte mindenhol csak a fanyalgás megy, hogy milyen f.s minőségű, unalmas zene… Inkább menjen le ezredszerre is a Pulse DVD egy kalózkiadása. Az legalább jó…)
David Gilmour a Pink Floyd és a szólólemeze mellett számos egyéb munkát is elvállalt. A ’70-es évekbeli produceri, vendégzenészi, tehetségkutató tevékenysége közül kiemelkednek a Unicorn együttesnek készített lemezei, Roy Harper HQ című albuma, illetve az ifjú Kate Bush felfedezése és bemutatkozó lemeze. Ennyit számít, hogy csak a nagy nevekre szakosodott lehúzós szélhámosoknál próbálkozik egy ifjú művész, vagy egy valóban hozzáértő, segítőkész muzsikus segedelmével készül el egy-egy sorsfordító demókazetta…
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!