Chris Norman koncert

2025. november 3. 19:00 – Papp László Budapest Sportaréna

Mi kell egy rock (jelen esetben soft rock) zenekar sikeréhez? A recept egyszerűnek tűnik: mindenekelőtt végy egy különleges adottságú énekest, aki gitározik és frontember is egyben, vedd körbe a hangszerén megbízhatóan teljesítő muzsikusokkal (lehetőleg ne kiemelkedő egyéniségeket válassz, ha nem akarod, hogy idővel valamelyik önállósítsa magát)! Adj hozzá egy jó szerzőpárost, aki kellő empátiával rendelkezik az adott korszak trendjei iránt, továbbá az sem baj, ha szerzői vénája kiemeli a korszak komponistái közül. Máris megkapod a végeredményt és nevezd el Smokey-nak, ám ez félreérthető (a kötözködő: Smokey Robinson), hát legyen inkább Smokie!

Így történt. Az alapítástól számolva mégis tíz évet kellett várni, hogy az 1975-re magára találó formáció – frontján a finoman reszelős, totálisan egyedi énekhangú, utánozhatatlan ritmusgitáros-énekes Chris Normannel, valamint Nicky Chinn és Mike Chapman slágergyáros alkotópárossal együtt dolgozva – végre felkapaszkodhasson. No, nem az uborkafára, hanem a mindent meghatározó slágerlistákra. Innentől aztán, nem utolsó sorban a neves szerzőpárosnak köszönhetően (akik a Smokie mellett a Sweetnek, a Mudnak, vagy éppen Suzy Quatro-nak valósággal ontják a pop, a rock, a glam rock illetve a hetvenes évek euro diszkójának mezsgyéjén egyensúlyozó szerzeményeket) sorra születnek a remekül megírt és meghangszerelt, fülbemászó dallamok. Mondjuk ki: minőségi slágerek. A populáris melódiákat kiválóan ellensúlyozza a hagyományos rock hangszerelés, és persze a frontember már említett karcos, mégis tiszta orgánuma. Mindez nyakon öntve többszólamú, dús vokállal, helyenként nagyzenekari vonós kísérettel. Panaszra semmi ok, szépen fut a szekér. És ez így megy egészen 1979-ig, mígnem a szerzőpáros veszi a kalapját és elköszön a sikert sikerre halmozó formációtól. A Smokie pedig a megszokott és jól megérdemelt sikertől. Hét esztendőre rá, mintegy második csapásként a frontharcos Norman dobja be a törölközőt, amikor szólókarrierbe fog. Sikerrel. Persze az anyazenekar sem adja fel, egymást követő két énekessel is folytatja a küzdelmet, 2018-ban Mike Craft frontemberrel az élen eljutnak hozzánk, a Sportarénába is. Van tehát összehasonlítási alap. A Smokie Chris Norman nélkül olyan, mint a lecsó szalonna és kolbász nélkül.

De kanyarodjunk rá a jelenre, kezdés előtt vessünk egy pillantást a színpadra: mintha a hetvenes években járnánk. Persze leszámítva a Sportaréna impozáns, XXI. századi miliőjét, a modern technika vívmányaként hadrendbe állított robotlámpákat, a gigantikus, a színpad fölött ívben egymásra fűzött hangládákat; valamint a (sajnos csak félig telt) nézőtéren ücsörgők ölében megbúvó pattogatott kukoricával telt dobozokat, hozzá a visszaváltható színes műanyag poharat szorongató kezek látványát…

Ha maradéktalanul nem is megoldható, mégis ott a már emlegetett puritán, szellős színpadkép, ami máris visszarepít a (számunkra) boldog-szomorú hetvenes évekhez. A gigantikus méretű színpadon szinte elvesznek a kihelyezett klasszikus Marshall fej-láda gitár alapok, az emelvény nélküli, talajszinten felállított dobszerkó, és persze a nélkülözhetetlen billentyűs hangszer (vintage cucc ide, hagyomány oda, se nem Capri, se nem Hammond, hanem az igen praktikus, minden hangzásigényt kielégítő Nord szintetizátor). Chris Norman profi előadó, semmit sem bíz a véletlenre. Tisztában van a nyilvánvaló ténnyel, miszerint a Smokie-n szocializálódott, erősen ötvenpluszos közönség leginkább fiatalkorának kedvenceire kíváncsi (amelyeket még a vasfüggönyön innen sugárzó rádióállomások is szívesen játszottak), így a menüsort is ennek megfelelően (körülbelül kétharmad-egyharmad arányban az előbbi javára) alakítja. És persze mi más, mint a jó öreg rock’n’ roll jegyében keretezve. Hogy a kifejezés a klasszikus stílus (Bill Haley, Elvis Presley és társai), vagy a hetvenes-nyolcvanas évek életérzéseként értelmezhető-e, az hamar kiderül: amíg a kezdő nóta (Good Enogh Rock ’N’ Roll) egyfajta ösztökélés a veretes muzsikára, addig a ráadás előtti „rendes” búcsúszám inkább szigorúnak tűnő felszólítás, miszerint: Ne játssz nekem rock and rollt! (Don’t Play Your Rock ’N’ Roll To Me)Hamisítatlan hetvenes évekbeli rockzenét hallunk.

A két rock and roll közötti csaknem kétórányi idő pedig a felhőtlen és minőségi szórakoztatásé: a sokszínűség kívánalmainak eleget téve a Smokie, illetve a szóló korszak dalaival. Azon belül egy igazán hangulatos akusztikus blokkal. Az ősleletek közül gyors egymásutánban érkezik a Needles and Pins, a Lay Back In The Arms of Someone, az Its Your Life a For a Few Dollars More-ral egybegyúrva, majd sorra kerül az In The Heat Of The Night is. Miután a hetvenes években, amikor a rock még szent ügynek számított, aligha kerülhették volna el a színpad felé repülő söröspalackokat, vagy poharakat, amennyiben arra vetemednek, hogy hangszerrel a kézben, magas széken üldögélve pengetik akusztikus gitárjaikat, miközben mikrofonba búgják az If You Think You Now How To Love Me édesbús melódiáját. Esetleg a Mexican Girl az előbbiektől lendületesebb, ám ugyancsak fülbemászó dallamát, majd azt követően a Smokie egyik talán legnagyobb sikerét, a Living Next Door To Alice-t. (Amely arról híresült el, hogy a kilencvenes évek vége felé az angol futballválogatott lemezen közreműködő alkalmi kórusa egy emberként zúgta a refrént követően, hogy „Who the f…ck is Alice?”). A kérdés költői, ma sem derült ki.

A repülő palackokra visszatérve, megnyugtatásképpen: a Papp László Arénában mindezidáig senkit sem dobáltak meg egy jó kis akusztikus blokkért. Olyannyira nem, hogy még az első harmadban, mintegy alapozásként sor kerül a Norman-szólópálya egyik legnagyobb sikerű nótájára, amelyre az Aréna közönségének kemény magja is táncra perdül: a billentyűs leányzó tangóharmonikát ragad, a tempó felgyorsul, a főhős pedig egy bizonyos Gypsy Queenről énekel – méghozzá remekül. A színpad tövében közvetlenül közönségtáncosok, csápolók, a hangulat a tetőfokán. Közvetlenül a búcsú rock and roll előttre tartogatják a brit soft rock csapat talán legnagyobb slágerét, az 1976-os I’ll Meet You At Midnightot, amely egyes vélemények szerint világszerte hozzájárult az előre nem tervezett népszaporulathoz… És amely konkrétan megunhatatlan.

Az est főhőse, a hetvenötöt nemrég betöltő énekes bámulatos formában van. Ruganyos, energikus mozgása, karakteres, érdes-érces orgánuma mit sem veszített egykori fényéből. Még arra is jut ideje, figyelme – ha éppen a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt nem is adja elő magyarul, mint Freddie Mercury anno –, hogy néhány kedves szóval köszöntse az egybegyűlteket – törve bár, de ékes anyanyelvünkön. Köszönet érte!

Nem maradhat ki a ’78-as, Suzy Quatro-val duettben énekelt Stumblin’ In sem, a kiváló basszusgitáros énekesnőt ezúttal a zenekar akusztikus gitáron játszó másik hölgytagja hivatott pótolni. Hogy mekkora energiák lakoznak Normanben, s hogy mi mindenre képesek sokat megélt hangszálai, arra ékes és egyben meglepő bizonyíték a Thin Lizzy által sikerre vitt Whiskey In The Jar, vélhetően Phil Lynott emlékére előadva. Ha mindez kevés lenne, bátran helyet követel magának az első szólósiker, a Midnight Lady összeborulós, szintén családalapítós lírája is. Apropó, szólópálya: a gyors (és remélem pontos) leltár az elmúlt negyven év során kiadott huszonkilenc nagy- illetve harminchat kislemezt mutat – van tehát miből válogatni. Így a számos Smokie dal között megbújva terítékre kerül a Low Life, a Fly Away, vagy éppen a Crazy veretes tétele, amelyek az előbbihez képest – legyen bár lírai, középtempós, vagy rock – dallamvezetésükben, hangszerelésükben frissebben, a mai kor hangzásvilágához kecsesebben idomulva szólalnak meg.

És ezzel meg is érkeztünk a Bandhez, az egytől egyig remek zenészeket tömörítő kísérőzenekarhoz. Amely a Smokie örökébe lépve, változtatás nélkül, hűségesen interpretálja a rájuk bízott örökzöldeket. Közülük is kiemelkedő teljesítményt nyújt a dobos, akit nem csupán hallgatni, de nézni is jó. Pregnáns, feszes, látványos. Méltó párja a basszusgitáros, aki az akusztikus gitáros hölggyel egyetemben remekül teszi a dolgát; némileg több szerephez jut a már emlegetett, és szintén a gyengébbik nemhez tartozó billentyűs. Tangóharmonikás intermezzóján túl fontos szerep hárul rá: nagyzenekar híján neki kell hozni szintetizátoron a Smokie-ra olyannyira jellemző, már ugyancsak emlegetett szimfonikus kíséret szólamait is. A szólógitáros a tényleges záró tételben (harmadik s egyben valóban utolsó búcsúszám – Whiskey And Water) remekel egy terjedelmes, virgamentes, ízes, hamisítatlan vintage szólóval. Mindezt katartikusan egészíti ki a zenekar tagjai által megszólaltatott négyszólamú vegyes vokál.