2026. június 1-jén az év egyik legintenzívebb metalünnepe zajlott le a Barba Negra Red Stage-ben. Előbb a nemrég új frontemberrel megerősített Decapitated precíz death metal gépezete csapott oda egy hatalmasat, majd a kortalan elánnal zúzó Anthrax változtatta egyetlen hatalmas, mosh pitben izzó csatatérré a küzdőtér első részét. Mázsás közönségszörfösök a fejek felett, repülő telefon, hősies biztonságiak és a színpadról folyamatosan zúduló rifforgia jellemezték a mindent elsöprő energiacunamit. Mi pedig átadtuk magunkat a thrash metal tébolynak.
Valamikor 1987 telén, talán az úgynevezett „fenyőfa ünnep” környékén kaptam kölcsön a Spreading The Disease kazettát az egyik osztálytársamtól. Már néhány dal után tudtam: ez tartós szerelem lesz. Egy olyan muzsika, ami abszolút az én világom. Végtelenül precíz, szaggatott, gyors riffelés, punkos lendület, hatalmas dallamokkal és kifejezetten magas, tiszta, heavy metalos énektémákkal. Azonnal át is másoltam, majd rongyosra hallgattam. Közben egyre inkább éreztem, hogy ebből a zenéből kell még. Majd legközelebb rá is kérdeztem, van-e még tőlük valami.
Másodjára egy hatvanas kazetta érkezett, amelyre rákerült, és a borítóján gyöngybetűkkel feltüntetve szerepelt az Armed And Dangerous és az I’m The Man EP-k tartalma. Ez a csomag végleg levett a lábamról – hiszen a szalagokon hallható muzsikusok nemcsak friss, kemény, férfias zenét műveltek, de mellette szellemesek, viccesek és aktuálisak is voltak. A feldolgozások sütöttek. A rap- és metalműfajok házasítása pedig bomba ötlet volt, a lehető legjobb kivitelezéssel. Az a tény már csak kicsivel később esett le, hogy az I’m The Man alapriffje ráadásul annak a zsidó népdalnak a dallama, talán némiképp parodisztikusan előadva, amit anno Jon Lord is megidézett a Made In Europe lemezen. Komoly hangszeres tudás, formabontó művészi eszközök és friss ötletek álltak tehát a csapat mondanivalójának rendelkezésére. Határ a csillagos ég.
A harmadikként érkező Among The Living-et már elsőre is elkötelezett rajongóként hallgattam végig. Majd jött az Oidivnikufesin (Nice Fuckin’ Video) – amit, azon túl, hogy szintén rongyosra néztük, két újabb vágyat ébresztett bennem. Egyrészt, hogy lehetőleg mindent be kell szerezni tőlük – így szembesültem, sajnos csak utólag, a Neil Turbin–Dan Lilker érával. Másrészt pedig ezt feltétlenül látni, hallani, sőt, át is kell élni élőben. Mivel nekem sosem jött be a „merjünk kicsik lenni” mentalitás, mertem nagyot álmodni és azóta már sokszor láttam a bandát, többféle felállásban is. Szerencsére a hozzáállásuk, a játékkedvük és az energiájuk mindig megmaradt olyannak, amit 1987. november 16-án a Hammersmith Odeonban is produkáltak.
Ha bármi apró kritika illethetné is a fellépéseiket, kizárólag csak az a biztonsági játék lehetne, amivel az aktuális set listeket összeállítják. Ez többé-kevésbé azt jelenti, hogy rendszerint elnyomják az Among The Living lemez minimum felét, valamint a Fistful Of Metal-tól a Persistence Of Time-ig terjedő hőskorszak legnagyobb slágereit, beleértve a műsorból kirobbanthatatlannak tűnő legnépszerűbb Trust-, illetve Joe Jackson-feldolgozást is. Mégsem lehet rájuk haragudni, mert olyannyira működik élőben az öttagú mosh-masina, hogy már az első pár hang is elég, és magával ragad az a stenk és jókedv, ami az előadásaikat jellemzi. Minden bizonnyal ezért van, hogy máig nem tudok rájuk unni és mindig feldobva, örömmel indulok Anthrax koncertre. Pedig a Volume 8 óta már nem feltétlenül tetszik minden új daluk, illetve volt egy-két csúnyábban sikerült tagcsere is. De ha az ember alapvetően hűséges és megbocsátó természetű, képes lojálisan kitartani a nehezebb időkben is.
A 2026. június elsejei metalünnepet a Decapitated nyitotta. Elvben talán nem feltétlenül volt a legjobb párosítás, de a nemrég Eemeli Bodde finn énekessel erősítő lengyelek alaposan helyt álltak. Mind a technikás death metal zenéjük, mind a vérprofi hozzáállásuk alapján simán el lehetett volna hinni, hogy egy olyan amerikai produkciót látunk, akiket Scotték hoztak magukkal az európai körre. A helyzet viszont az, hogy jelenleg éppen az Anthrax nyit a Maidennek, és annak a turnénak a szünetében jöttek el hozzánk. Így a Decapitated számított különlegességnek, amely csapat éppen nálunk, Csepelen nyitotta az idei, 30 éves jubileumi turnéját.
Istennek hála, már rég vége azoknak az időknek, mikor kritika illethette az újkori Barba sátrakban megtapasztalható hangminőséget. Bár szinte mindvégig az első és második sorokban álltam, „legközépen” – direkt tettem egy kört a bulijuk alatt, hogy megtapasztaljam, hátrébb és oldalt vajon mi a helyzet a hangzással. Egyedül a szólógitár volt néhol erősebb, de a hangkép sehol sem változott radikálisan. Ez nagyon is kiszolgálta azt az erőteljes, groove-os death metal előadást, amelyben roppant fontos szerep hárul a ritmusszekcióra. Hiszen a thrash- és grindcore-részekkel fűszerezett muzsikájuknak ugyanúgy része a disszonáns, poliritmikus megközelítés, mint a hagyományosabb zúzda vagy a blastbeat.
A srácok vérprofik: urai a cuccnak és a hangszereiknek, nincs gerjedés, nincs búgás, nincs erdő, nincs összevissza gitározás. Ráadásul abszolút színpadképesek is, senki sincs elhízva, jól néznek ki, jól mozognak, egységes az arculat. Lelkesen, odaszántan, precízen adták elő az igencsak körmönfont, agyas, matekos, eleve virtuozitásra épülő összetett kompozícióikat. Az új frontember pedig maximálisan megállta a helyét. Nem elég, hogy kifejezetten jól énekel és megbirkózik a komplex zenei örökség előadásával, de Eemeli emellé még egy végtelenül szimpatikus arc is, aki folyamatosan kommunikál a közönséggel. Nem lennék meglepve, ha ezúttal is nyertek volna néhány új rajongót a nagyszámú publikum Decapitated-szűz részéből. Meg nyilván eleve a közönség- és közösségépítésről szól egy-egy ilyen nagyszínpados előzenekari pozíció. Mindenesetre rövid, de rendkívül intenzív programjuk tökéletesen megágyazott az est főhőseinek.
Egy ilyen elsöprő erejű minőségi buli után naivan azt gondolná az ember, hogy innentől már nem lehet mit mutatni. De a rövid átszerelést és a szokásos I Can’t Turn You Loose intrót követően jött csak a java. Ugyanis a Decapitated buli minden erejét és pozitívumát simán meg lehetett szorozni hárommal, olyan energiacunamit zúdított ránk ismét a közkedvenc new yorki thrash metal szörnyeteg. Scott Ian, Frank Bello és Joey Belladonna a rájuk jellemző elánnal robbantak be a színpadra és őrültek meg szinte azonnal. Láthatóan Charlie és Jon is jól érezték magukat, de ugye Benante félig eltakarva ült a dobok mögött, míg Donais egy pár fokkal visszafogottabb karakter, mint a többiek. De tényleg, a csapat már egyből a legelején olyan energiával vetette bele magát a koncertbe, mintha nem lenne holnap, mintha az „új fiút” leszámítva nem lennének már mind túl a hatvanon – elképesztő volt látni ezt a kortalan lendületet. Nem kellett hozzá se háttérvetítés, se lézer, se felfújható díszletek – az Anthrax legénysége önmagában volt a látvány, mely percről percre felszántotta a színpadot. Ez a mérhetetlen lendület aztán hamar átragadt a hallgatóságra is.
A műsorban nem volt meglepetés, szép sorban jöttek az örökzöld klasszikusok. A nagy múltidézés csodálatos volt. Még azzal együtt is, hogy sajnos ezúttal is ignorálták a teljes John Bush-érát. Pedig de jó is volna, mondjuk az American Pompeii-t Joey-tól hallani! Az elmúlt 35 év lemeztermését mindösszesen egy dal, a For All Kings Breathing Lightning-ja képviselte. Mindez persze rosszul hathat leírva, mintha Scotték egy cseppet nem bíznának magukban és a művészetük nagyobbik részében, de élőben garantáltan senkit sem zavart. Olyan intenzitással zajlott ugyanis a buli, hogy a közönségnek nem maradt túl sok ideje ilyesmiken agyalni, míg az elhangzottak alapján senkinek sem lehetett oka panaszra.
Külön jófejség volt, egyben látványos megnyilvánulás, hogy zenélés, éneklés közben Frank, Joey és Scott ipari mennyiségű pengetőt dobáltak ki a közönség közé. Más kérdés, hogy a saját szememmel is láttam olyan kisgömböcöt, aki még a hetedik behappolt után is tartotta a markát, ahelyett hogy másoknak is hagyott volna a zsákmányból. De az ember már csak ilyen. Ha nem csókolja homlokon a Szentlélek, nagy biztossággal maga alá gyűri az önzés.
Visszatérve a programra, bár a zenekar régvárt új stúdióalbuma, a szeptemberre halasztott Cursum Perficio már a kanyarban van, arról is csak egyetlen új dalt, az It’s For The Kids-et hoztak el mutatóba, ami viszont élőben is bizonyította, hogy a csapat még mindig képes dühös és fogós thrash himnuszokat írni. A koncert előtt jó naivan azt is gondoltam, hogy legalább lesz valami újdonság is az aznapi videós bootleg anyagban. Elöl középen esélyem sem volt…
Kezdve azzal, hogy már az első dalnál borult az alapvetően évek óta jól bevált szisztéma, hogy a második sorból rögzítem diszkréten, két váll között az érdekesebbnek gondolt részeket. Még csak véletlenül sem zavarva a mögöttem állók szórakozását. Ehhez képest már egyből az elején előfordult, hogy többszörösen több készülék került az orrom elé, mint ahány szomszédom volt. Még a kettővel mögöttem állónak is gumikeze lett, és egyenesen az orrom elé, az arcomba tolta a telefonját. Persze senkit sem hibáztatok. Mindig felemelő érzés ezeket a zenei ikonokat, élő legendákat testközelből látni, hallani – még jó, hogy mindenki szeretné megörökíteni az élményt, mint örök emléket.
Aztán a második szám alatt beindult a buli végéig kitartó őrületes body surfing, úgyhogy hamar döntést kellett hoznom, vagy elmenekülök, és oldalt vagy hátrébb próbálok kép- és hangfelvételeket készíteni, vagy hagyom a fenébe az egészet, és átadom magam a bulizásnak. Persze maradtam, így testközelből élhettem át, amikor az olyan klasszikusokra újra és újra beindult a tébolyult láncreakció, mint a Caught In A Mosh. Pogó, ugrálás, mosh pit, az összes szöveget kívülről tudó csordavokállal kísérve. De az elképesztő hangulatot legelöl, „legközépen” leginkább mégis csak az jellemezte, hogy a koncert alatt szinte egyetlen nyugodt percünk sem volt: a közönség soraiban folyamatosan ment a közönségszörf, a biztonságiaknak szinte pihenés nélkül kellett kiemelniük a fejek felett érkező rajongókat a kordonnál. A javarészét konkrétan a fejünk felett, vagy épp azon keresztül…
Bár néhányszor még megpróbáltam felvételeket készíteni, néhány másodperc után mindig rá kellett döbbennem, hogy felesleges reménykedni. Volt, hogy egyszerre négyen úsztak a közönség tetején a színpad közepe felé. És nem csak ötvenkilós csajok. Hanem ötvenpluszos, meg hatvanpluszos, bőven száz kiló feletti metalheadek, nem ritkán erősen ittasan, akiket azért egy idő után már nem is volt olyan könnyű megtartani és továbbítani. Konkrétan a Got The Time közepe táján, tehát a második számnál kaptam egy olyan kedves kis váratlan fejberúgást egy lábbal előre érkező mázsás bajtárs csinos bakancsától, hogy nemcsak a telefon repült, de a homlokra csúsztatott napszemüveg, valamint a kordonra fektetett farmerkabát is. Aztán még fel sem ocsúdtam a tarolás után, az azt kövező Madhouse elején már az volt a spontán tornamutatvány, hogy míg az egyik kezemmel egy csaj karját tartottam fenn, a másikkal már egy újabb érkező hímbálna habtestét. Miközben a mellettem állók egy másik hústorony lábát tartották, közvetlen a fejem fölött. Nagyon nem volt időm siratni a károkat, miként az elmaradó bootleg felvételt sem… Persze csak és kizárólag magára vessen, aki ötven felett sem tud leszokni az első sorokról. Megint más kérdés, hogy még az eddigi intenzív koncerttapasztalatok alapján sem számítottam ekkora mozgásra. Az Anthrax alatt szó szerint „madhouse” lett a helyszín kábé első negyede, harmada.
Ez az a pont, ahol feltétlenül meg kell állni és sokszorosan kalapot emelni a biztonságiak előtt. Bőven van összehasonlítási alapom, itthon és külföldön egyaránt – eleve kirívóan segítőkész, korrekt, profi arcok szolgálnak általában a Barba bulikon. De azt az erőnlétet, hozzáértést és felkészültséget, amit egy ilyen, valóban őrületes koncert jelent, ennyi „idióta body szörfös” leszállását komolyabb sérülések nélkül levezényelni, maga a nagybetűs profizmus. Ráadásul a srácok poénra vették a dolgot, csak mosolyogtak az egymástól sorra kedvet kapó és szintén megtébolyodó rajongókon – abszolút szakszerűen és segítőkészen álltak a közönség „extrém sportjához”. Ezúton is hatalmas köszönet a helytállásukért!
Közben persze a mosh pit is kitermelte a maga kamikázéit, kész életveszély volt előttük állni, olyan energiával csapódtak be időről időre a környezetükbe a szintén nem józan metal harcosok. A folyamatos lelkes ugrálásról és letaposott cipőkről, lábakról már nem is beszélve. Hazafelé gondolkodtam is, hogy mikor is volt utoljára ekkora őrület, amikor hirtelen beugrott a 2005-ös mezőtúri sárdagasztás. Ott persze eleve adta magát az eufória, hogy egy turné erejéig újra együtt játszik a klasszikus Anthrax felállás. De már jóval előtte is érezni lehetett, hogy rendkívüli buli lesz, amikor az özönvízszerű felhőszakadás sem tántorította el a rajongókat, hogy csak azért is kivárják Belladonnáékat. Ott volt utoljára ennyire intenzív mozgás, amely már akkor is a „szép volt, igaz sem volt” jellegű dicső múltat idézte. Kábé, mint az Omega 1994-es vizes blokkja.
Más kérdés, hogyha akkor is minden zsebben lett volna egy-két kamerás okostelefon, nemcsak a Reunion Tour magyar állomása lenne meg több forrásból, hanem az a minden bizonnyal gyorsan mémesedő abszurd képsor is, amikor a fővárosból érkező nagyon fontos elvtársak kedvéért a helyiek hirtelen felindulásból szalmával fedték be a sarat. Konkrétan a Leukémia muzsikált, szintúgy a maguk Reunion turnéját bonyolítva, mikor a délutáni fényben megjelentek a traktorok a közönség mögött, majd között, és a jó munkásemberek elkezdték a szalmabálákat szétteríteni. Sosem feledem a pillanatot: pont, amikor Oltyán Lacika belekezdett a Kamion blues szólójába, pöfögött be az első traktor, magasról beletojva abba, hogy épp előadás van – nehogy már a hardcore thrasherek között kampányoló budai elit méregdrága luxuscipői bekoszolódjanak… Nem akartam hinni a füleimnek, így önkéntelenül is hátranéztem. Az első döbbenet után aztán röhögtem egy jóízűt és visszafordultam a színpad felé. Azonképp a mostani thrash-mosh pankráció viccesebb pillanatai sem tudtak tartósan kizökkenteni az alapvetően boldog állapotból és jó hangulatból.
Az Anthrax koncerteken régóta papírforma, hogy az Indians teszi fel az i-re a pontot. Ezúttal sem volt másként. Még úgyis szinte lebegve repültünk a dal kiváltotta extázistól, hogy középtájt továbbra is zúgtak a fejek fölött a tornacsukás, bakancsos közönségszörfösök. Illetve Joey indiánfejdísze sem kellett már a maga fizikai valójában, úgyis mindenki odagondolta, odaképzelte. Ez már védjegyszerűen mindig ott lesz – akkor is, ha épp nem.
A ráadás során elhangzó mesterhármas pedig szó szerint púposra pakolta az amúgy is nagy bőséggel tálalt minőségi zenemenüt. Valami döbbenetes volt a közönségénekeltetéssel induló Antisocial, I’m The Man és I Am The Law fogadtatása. Kissé oldalra sasszézva ismét megpróbáltam videózni, de már minden elvárás nélkül – ha belátszik egy-két felülről érkező kéz, láb vagy méretes sörhas, ám legyen! Úgyis lett. A koncert legeslegvégéig ment a mosh, a pogó és a közönségszörf. De már nem igazán figyeltem a képre, csak erősen tartottam az egyik kézzel a telefont, miközben a másikkal a sorban érkező metalheadeket próbáltam a biztonságiak érkezéséig a magasban tartani.
Az ilyenkor szokásos összeállás, meghajlás, fotók után a zenekar négyötöde levonult, viszont Joey Belladonna még sokáig a színpadon maradt és lelkesen hergelte a közönséget a zárásként bejátszott Rainbow klasszikus alatt. Mi pedig teli torokból üvöltöttük vele, Ronnie James Dio és a többi elhunyt zenésznagyság emlékére: „Long Live Rock ‘n’ Roll!” Feledhetetlen este volt. Sok ilyet még!
Az est során szerzett apróbb sérülésekről meg csak annyit, ha kérditek idehaza: What is it? Caught in a mosh!
Fotók: Dávid Zsolt
