earMUSIC
Aktívan töltötte az elmúlt hat évet a Deep Purple a stúdióban, hiszen négy albumot is felvett, bár ebből egy feldolgozásokat tartalmaz, (’Turning To Crime’ 2021), melyet a pandémia okozta bezártság szült. A 2024-es megjelenés után két év elteltével úgy érezték, elő kell jönni új mondanivalóval.
Az album beharangozójában hangsúlyozták, a hetvenes években játszottak utoljára ilyen kemény zenét. Kétségtelen, lírai dallamokat nem hallunk, de én nem érzem semmivel sem keményebbnek ez az anyagot, mint a 2024-ben megjelent ’=1’-t. Bár a legelőször bemutatott Arrogant Boy még ezt sugallta, a másik két, előre bemutatott dal a korábban megszokottat hozta.
A hangszeres részekkel nincs probléma, Don Airey és Simon McBride egymásra találtak, remek gitár-orgona párbajokat hallunk, melyekben Airey sokszor zongorát is alkalmaz, az egyik legpörgősebb „kérdezz-felelek”-et a Guilt Trippin’-ben halljuk, pedig egy lágy, klasszikus zongora-szösszenettel indul. Szeretik a srácok a keleties dallamokat egy ideje – ez a Perfect Strangers-szel kezdődött 1984-ben -, itt is jót tesz az albumnak, a The Lunatic vagy a Sacred Land visel ilyen jegyeket, ez utóbbi a ’Rapture Of The Deep’ (2005) lemez címadóját idézi. A The Beating Of Wings hangzásában a Free-re emlékeztet (akárcsak a Walk On a 2003-as ’Bananas’-on), a refrén viszont a saját hangjuk. A Third Call bluesos, de nem kimondott blues, Ian Paice nagyon ötletes dobjátékot mutat be, vagy a már említett Arrogant Boy-ban Airey olyan stílusban játszik hangszerén, mint a Colosseum II-ben tette 50 éve.
Ian Paice és Roger Glover nem pusztán kísérnek, sokszor kilépnek eredeti szerepükből, különösen Paice művel remek dolgokat, pedig nem hallunk tőle szólót.
Az viszont nem tesz jót az egész összképnek, hogy már megint hallok rém ismerős témákat, melyek nagyon hasonlítanak egyes korábbi szerzeményeikhez. Igaz, nem olyan adagban, mint például, a ’Whoosh’ (2020) albumon, ám a már korábban kislemezként bemutatott Diablo átkozottul hasonlít a ’Now What!?’ (2013) Aprez Vous szerzeményére (itt vendégként Keith Urban gitározik Simonnal, nem egészen értem, funkcióját a kollaborációnak), vagy a Scriblin’ Gib’rish monoton alapja erősen emlékezet a ’Bananas’ Silver Tongue tételére. A lemez leggyengébb láncszeme ismét Ian Gillan. Nem csak a kis hangterjedelemben ingázó énektémák jelentik a problémát, hanem egy normális dallamsort sem tud produkálni a legendás frontember és ez több helyen jellegtelen jegyeket kölcsönöz a szerzeményeknek.
A szövegek most sem direkt módon íródtak. Korábban már elhangzott, hogy Gillan az életéből vett szösszeneteket, ezeket ültette bele fikciós környezetbe, időnként sikamlós területeket is érintve, lásd Jessica’s Bra. Igaz, néha kifejezi sommás véleményét a világról: „Ahogy a jövőbe tekintek, látom, hogy a falnak csapódunk.” – énekli a címadóban.
Az album összesen 50 perc hosszú, 13 dalt pakoltak rá, egy sincs, mely meghaladja az 5 percet. Vannak gyengébben sikerült darabok, igazi üresjáratot mégsem érzek. Egyrészt, nincs olyan, amit túlhúznának, másészt a virtuóz hangszeres teljesítmény sem ad okot a tespedt percekre. Egy tömör, tisztességes alkotást tettek le az az asztalra, ám mérföldkő biztos, hogy nem ez lesz a Deep Purple történetében.
Dallista:
01. Arrogant Boy
02. Diablo
03. The Rider
04. The Lunatic
05. The Only Horse in Town
06. Sacred Land
07. The Beating of Wings
08. Guilt Trippin’
09. Scriblin’ Gib’rish
10. Jessica’s Bra
11. Third Call
12. My New Movie
13. Splat!
Zenészek:
Ian Gillan – ének
Simon McBride – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
Don Airey – billentyűsök
Vendég:
Keith Urban – gitár
