Minden tekintetben felejthetetlen élménnyel gazdagodtak azok, akik július 17-én megtöltötték a Veszprém Arénát. Ugyanis a vihar miatt fedett csarnokba kényszerült VeszprémFest harmadik napján a düsseldorfi elektronikus úttörők ismét egy precízen megkomponált, futurisztikus előadásra invitálták a hazai közönséget.
Nincs két egyforma Kraftwerk-turné. Bár a felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a gépemberek évtizedek óta ugyanazt a biztos bázist görgetik maguk előtt – ami különösen igaz a 2002 óta csiszolt digitális korszakukra –, a lényeg mindig a részletekben rejlik. A dalok hossza, a tempók, a hangminták és a szintetizátor-hangszínek folyamatosan mutálódnak: hol egyben, hol két felvonásban játszanak, ráadással vagy anélkül, a robotokkal vagy épp csak magukban. Közben a fellépőruháik fényei is fejlődnek, ahogy a színpadi dobogó kivilágítása és vetítőfelülete is változik. Emellett sosem tudni biztosan előre, hogy a szigorúan német nyelvű program, a nemzetközi angol verzió vagy egy hibrid szetlista dominál-e majd. Arról nem is beszélve, hogy a zenével egyenrangú, monumentális háttérvetítések is állandó evolúción mennek keresztül, újabb variációkat szülve a jól ismert, klasszikus témákra. Éppen ezért, bár a mostani turnéról kiszivárgott online felvételek és beszámolók alapján pontosan tudtam, mi az alapszerkezet, mégis egészséges izgalommal léptem át a csarnok kapuját. Élőben, a masszív hangnyomással a mellünkben egészen más dimenzióba kerül a zene – és a legváratlanabb pillanatokban képes a legnagyobb meglepetést okozni.
A Kraftwerk rajongók itthoni kemény magja szinte teljes létszámban képviseltette magát a királynék városában. Jómagam a hazai rajongói közösség motorjának, Bennárik Tibinek az autójában utaztam le többedmagammal – ezúton is hálás köszönet a fuvarért! –, akinek ez a veszprémi felvonás már a 131. Kraftwerk-koncertjét jelentette. Sőt, mire e sorok megjelennek, már túl leszünk a 2026-os Multimedia Tour belgrádi állomásán is, így ő már egyenesen a 133. fellépés felé tekinthet. A többiek is különböző formációkban gyűltek össze az ország minden pontjáról, hogy a helyszín előtt végre kezdetét vehessék az örömteli viszontlátás pillanatai. Mivel a kiszámíthatatlan időjárás miatt a szervezők a Veszprém Arénába terelték a produkciót, eleve mindannyian a sportcsarnokot vettük célba.
Rendkívül korán érkeztünk, a bejáratoknál még egy árva lélek sem volt, így egy icipicit bele tudtam lesni–hallgatni a hangbeállásba. Nem akarván feleslegesen rázni a pofonfát, a korai vizit után inkább átvonultunk a szomszédos csárdába feltölteni az energiacellákat. A szükséges szénhidrát-, protein-, A-, B-, C-, D-vitamin bevitele után visszatértünk a tetthelyre. Akkor már teljes gőzzel üzemelt a merch-pult, ahol a kötelező pólók és dizájnos biciklis kulacsok mellett olyan értékes darabok is várták a gyűjtőket, mint például a zenekar összes tagja által dedikált hivatalos turnéfüzet.
A koncert a jól ismert, minimalista prüntyögéssel indult, majd a mostani Multimedia turnén megszokott koreográfia szerint érkeztek a klasszikusok. Szemben a három évvel ezelőtti, Gyárkertben tapasztalt német dominanciájú dalcsokorral, ezúttal alapvetően a nemzetközi, angol nyelvű program kapta a főszerepet. Néhány ponton azonban most is megmutatkozott a finom nyelvi játék: bár a szemfülesebbek már számíthattak rá, mégis igazi ínyencségként hatott, hogy a Pocket Calculator második felét is angolul tolták le, miközben a monumentális háttérvetítés már a japán verzióhoz passzoló, jellegzetes Dentaku dizájnra váltott.
A Spacelab vizuális szekvenciája természetesen most is igazodott a földrajzi koordinátákhoz, ráadásul a művészek az utolsó pillanatban történt költözést is lekövették: az űrsikló nemcsak Veszprém felett lebegett, hanem a navigációs adatok végén a kényszerű esőhelyszín, az aréna is megjelent a képanyagban. Úgy látszik, az embergépek szoftvereit is villámgyors, maximálisan professzionális reakcióidőre programozták.
Bár a nemzetközi turnékat követő vájt fülűeknek már nem számított újdonságnak, a magyar közönség most először hallhatta–láthatta itthon élőben a Merry Christmas, Mr. Lawrence című Ryūichi Sakamoto klasszikust. A három éve elhunyt japán zeneszerző-géniusz előtti tisztelgés a fesztivál legmeghatóbb pillanatait hozta. Vélhetően a mély baráti kötődés okán Ralf Hütter a tőle megszokott, jéghideg szűkszavúságát levetkőzve, meglepően hosszan, érzelmesen és közvetlen hangvétellel vezette fel a szerzeményt. Mesélt az 1981-es első tokiói találkozásukról, az örök barátságukról, és arról is, hogy a Radioactivity környezetvédelmi ihletésű japán sorait Sakamoto vetette papírra. A gépemberek álarca mögül így villant fel egy pillanatra a hús-vér valóság, őszinte emberi érzelmekkel átitatva.
Csak érdekességképpen említem meg, azok számára, akik még épp csak barátkoznak a Kraftwerk világával, hogy a zenekar azért a szögletes katakana írásmódot használja a hagyományos kandzsi helyett, mert a japán helyesírásban a külföldi jövevényszavak mellett a különleges hangsúlyt kapó, kiemelt fogalmakat és katasztrófákat is gyakran így írják le, ráadásul vizuálisan is sokkal jobban illik a csapat minimalista, elektronikus stílusához.
Koncertlátogatás tekintetében nyilván sehol sem vagyok az olyan feketeöves rajongókhoz képest, mint a már említett Bennárik Tibi vagy zenésztársa, Fehér Tibi. Azért ahhoz már magam is elégszer láttam a formációt – különböző felállásokban és koncepciókkal, itthon és külföldön egyaránt –, hogy legyen viszonyítási alapom. Ezért hát nyugodt szívvel kijelenthetem: az idei veszprémi egy egészen különleges alkalom volt. Egyrészt, mert a hirtelen áttelepített technika brutálisan jól vizsgázott. Legalábbis ott, ahol én álltam – pont középen, a második sorban –, egész egyszerűen pazar, tűpontos hangzás masszírozta a tüdőinket. Baromi jól szólt minden. Másfelől pedig az itthoni publikum is rendkívüli módon kitett magáért. Szinte minden dalt vastaps kísért, a nagy slágerek elején és végén hatalmas ováció tört ki, a refréneket pedig úgy énekelték körülöttem Hütterrel, mintha lelkes kiskölykök követnék egy kisdobos őrsi gyűlés nótafáját. Lenyűgöző élmény volt az együttes és a közönség ilyenfajta, szinte rockarénákat megidéző boldog egysége.
Az pedig már tényleg csak a hab azon a bizonyos képzeletbeli tortán, hogy az előadás után ezúttal is sikerült személyesen találkozni Ralffal, aki ismét rendkívül kedves volt, hihetetlenül készségesen látta el kézjegyével az egyik régebbi promóciós CD-kollekcióm díszdobozát. Egy újabb felejthetetlen, életre szóló élménnyel gazdagodtunk. Istennek hála, ismét szépült a Kraftwerk-gyűjtemény is. Alig várom a következő találkozást!
Fotók és videók: Jozé
