Míg a hazai zenei élet nagy öregjei többnyire megelégednek a jól bevált sikerdalok kényelmes ismételgetésével, Földes László közel ötven év után is képes volt megdöbbenteni a törzsközönségét. A Budapest Park színpadán bemutatott Mesél az erdő nem egy nosztalgiaturné állomása, hanem egy kíméletlenül aktuális, monumentális kulturális kinyilatkoztatás. Legújabb produkciójával Hobo ismét bebizonyította, nála nincs öncélú nosztalgia: továbbra is előre megy, nem hátra.
Míg a hazai rockélet legendái közül sokan kizárólag az évtizedes, nemritkán lejárt szavatosságú sikerdalaikkal hakniznak – ahol már az ezerszer ismételt konferálásoktól is herótot kap az ember –, Földes László rendületlenül előre tekint: alkot, alkot és újra csak alkot. Miközben mások azzal turnézzák tele a médiát, hogy a vörös időkben hány évig nem lehetett lemezük – miközben a jelenben ugyanúgy évtizedekig nem rukkolnak elő semmi újjal –, addig Hobo évről évre ontja magából a könyveket, szólóalbumokat, koncertfelvételeket és gyűjteményeket.
Magyarán, míg másoknál újra és újra csak az egyre unalmasabb régi lemez forog – miszerint régen nem lehetett lemez, most meg vagy lusták, vagy impotensek újat készíteni –, addig a Hobo életmű olyan ütemben bővül, ami önmagában is figyelemre méltó. A teljesség igénye nélkül a HBB búcsúja óta kijött és meghallgatható a Farkashajsza, A föltámadás szomorúsága, a Requiem a bluesért, a Gulag virágai, A magyar gavallér, a Lassú vonat, a Hé, Magyar Joe!, a Rejtő Dekameron, a Viharban születtem, a Térdig a szarban, fülig a szeretetben, a Hobo Rádió, a Vadászat 40 és a jelenleg legújabb alkotás, a 2026-os Medvevára.
Ezek mindegyike komplex multimédiás alkotás: könyv, kísérőfüzet, színházi vagy egyéb színpadi előadás tartozik hozzájuk – esetleg mindezek egyszerre, díszletekkel, statisztákkal, kosztümökkel és háttérvetítésekkel. Irdatlan meló van belerakva ezekbe. Hobonál nem pálya az AI-vezérelt, nonfiguratív lófa.., miként az innen-onnan összelopkodott archív fotók és videók szándékosan összeroncsolt mixelése sem – főleg nem „jogdíjhatékonyság” címszó alatt. A háttérvideók kidolgozottak, szellemesek, és szorosan kapcsolódnak az éppen elhangzó dalhoz, valamint a színpadi történésekhez. El lehet képzelni, mennyi energia fekszik egy-egy ekkora produkcióban, pláne egy ilyen monumentális repertoár és az évről évre megújuló előadások fényében. Mindez a hozzáállás egyben azt is remekül megvilágítja, hogy miért képvisel Hobo még ma is igazi, kézműves kulturális értéket a futószalagon gyártott profitorientált nylon produkciókkal szemben.
Ha jól számolom, idén harmincötödik éve járok Hobóra – ami a kezdetekben nyilván a Hobo Blues Bandet jelentette. Bár nem kizárt, hogy a fater korábban is kivitt magával, de arról már nincsenek emlékeim. 1991 óta viszont teljesen önállóan, illetve a haverokkal is rendszeresen megnézem Laci aktuális produkcióit, és igyekszem folyamatosan beszerezni az újabb és újabb albumokat. Nem ma kezdtem, ott voltam az összes fontosabb állomásnál, de ilyet még nem láttam, mint ami a Mesél az erdő című multimédiás előadáson történt a Budapest Park színpadán.
Az estet Ferenczi György és a Rackajam rövid felvezető programja nyitotta. Hangulatos kis koncert volt, Gyuri bája és karizmája megint remekül működött. Pedig nem volt könnyű dolguk: rekkenő hőségben, vakító napfényben kellett helytállniuk, miközben a rutinos közönség javarésze még otthon pihent, vagy valamelyik környékbeli műintézményben kereste az árnyékot, a jeges kávékat és a hideg söröket. Egyetlen negatívumként a hangosítást lehetne felróni, ugyanis az énekből sokszor semmit sem lehetett érteni. Oké, persze, a magamfajta iszapszemű öreg rocker ilyenkor a belső magnóra hagyatkozik, de valami gebasz mégis lehetett, mert a hangbeálláson szintekkel jobban szóltak a Rackák.
Majd színpadra lépett a főhős, és zenekarának kíséretével belekezdtek a monstre előadásba. A Mesél az erdő program alapvetően a Vadászat kibővített, helyreállított anyagára épült, mely fejben is jól követhető volt az eredeti szövegváltozatokat, valamint az annak idején teljes egészében cenzúrázott dalokat, verseket és idézeteket is tartalmazó Vadászat 40 kiadvány ismeretében. A koncert másik pillére a Medvevára című új album volt; ez a dalfüzér remekül egészítette ki a Vadászat vicces, groteszk, mesés gulliveriádáit. Miközben Hoboval együtt sírtunk és nevettünk a sok ismerős, örökérvényű helyzeten, húsbavágóan aktuális jeleneteket élhettünk át. Fejezeteket az emberi gőg és gyarlóság nemzedékről nemzedékre ismétlődő történetéből, kisebb és nagyobb feltörő darabokat a tökéletlen emberi társadalmak fortyogó pöcegödréből.
Az új koncepció alapvetően abból az ötletből bomlott ki, hogy vajon mi lehet a Fattyú halálának háttértörténete. De Földes nyilván nem éri be ennyivel, így kapunk még kuplét is, arra a valódi diktatúrát jelentő gyászos korra utalva, mikor minden be volt tiltva, csak a nevetés nem. A Kupeckuplé az a fajta tipikus, teátrális, fanyar Hobo-dal, amely tökéletesen mutat görbe tükröt a kupecszellemű jelenkornak. Aztán ott van a zseniális ellenpont, A csúnya lány balladája, egy mélyebb, líraibb és drámaibb tétel. Ismét gyöngyszem a Kocsma a mennyben: egy hamisítatlan blues-filozófia, amely sötét humorral, de hatalmas empátiával kezeli az élet nagy kérdéseit, a lét és nemlét túlvilági, illetve kocsmai motívumait. Lasponya, a részeges éjjeliőr már a nevével is akkorát üt, hogy az ember alig várja a dal kifejtését. Szintúgy telitalálat A mesehősök menekülése, mely talán a leginkább rímel a Vadászat klasszikus, meseszerű allegóriáira, ahol a fantázia világa ütközik a rideg rögvalósággal. A Mit hagyok rád? pedig egy olyan himnusz, mely a Közép-európai Hobo Blues II. magaslatait ostromolja, mikor a vén ripacs és vele vénülő közönsége féltőn, óvón tekint az utódokra.
Hobo mindig zseniális: a leggyengébb kuplét vagy az irodalomórán kínszenvedve átvészelt versrészletet is olyan beleéléssel, egyben végtelen empátiával és iróniával képes előadni, mintha egy udvari bolondba oltott szent apostol lenne, akit az áldatlan helyzet irgalmas szamaritánussá tett. Itt azonban messze többről volt szó. Magának a Medvevárával kibővített Vadászatnak roppant erős íve, belső logikája volt, melyet vélhetőleg a jelenlévők többsége nem tudna szavakba önteni, de az érzés nagyon is átjött. Miként az összes utaláson, finom tréfán sem mosolyodott el mindenki, de a közönség úgy is vette a lapot, hogy nem mindenkinek esett le, éppen melyik lejárt szavatosságú politikusnak szólt a szolid, szellemes kiszólás. Mindezt pedig páratlan tehetséggel és ötletességgel egészítették ki a színpadon jelen lévő művészek és zenészek – külön kiemelve a krónikás ripacs által megénekelt szituációkat megjelenítő Majoros Ágnes bábművészt és Cserháti Gergely táncos bohócot.
Az új lemezt még nem hallottam, de a koncertélmény alapján nagyon úgy tűnyik, hogy a Circus Hungaricus-hoz mérhető újabb remekmű született. Madarász Gábor gitáros-zeneszerző ismét zseniálisan érzett rá Földes mondanivalójára és a Hobo-univerzum által megidézett unikális hangulatokra. Az előadás kifejezetten jól szólt, az összhatás is szépen működött, amint a vetítőfelületeken a zenészek élőképeit vegyítették a tánccal, a bábozással és az előre elkészített illusztrációkkal. Az egyetlen megbicsaklást Madi színre lépése után tapasztalhattuk, ám egy gyors hangerő-korrekció után úgy folytatódott az előadás, mintha mi sem történt volna.
Hangszeresen mindenki nagyon ott volt a szeren. Ráadásul ezek a srácok pontosan annyit játszanak, amennyit az adott kompozíció megkíván. Nem volt ez mindig így a múltban, ezért is különösen becsülendő ez a zenei alázat, a dalok és a főhős iránt. A magam részéről ismét Nemes Zoltán, Bűdi Szilárd és az egykori HitRock-gitáros Kiss Zoltán teljesítményétől és finom hangszíneitől voltam elájulva – de nyilván ez már annyira szubjektív dolog, hogy nézője válogatja, kit miért és ki ragadott meg leginkább a hangképből.
Földes László egy olyan érában idéz Shakespeare-t, Baksa-Soóst, Faludyt és Schubertet, miközben tízezrek váltanak jegyet DJ Oti produkciójára. De mégis, micsoda világ az, amelyben hatvanhatezer ember vereti a kiszáradó folyó apokaliptikus kulisszái között az olyan giccsekre, mint a Better Off Alone – köztük ráadásul tanárok is –, miközben a Tűzkerék, a Taurus, a Kugli vagy a Kex együttesekről azt sem tudják, hogy eszik-e vagy isszák? Az oktatásunk totális csődje közepette, mikor az összes diplomát és érettségi bizonyítványt le lehet húzni a budiba – beleértve azokét is, akik nem voltak jelen a Szigeti veszedelemnél –, mert az a társadalom, amely ezt nemcsak eltűri, hanem kitermeli, támogatja és ünnepli, önmagáról állítja ki a nem túl hízelgő bizonyítványt. Alsóbb osztályba léphet: Highway to hell.
Hobo akkor énekli meg és vetíti ki maga mögé Kóbor Meckyt, Döme Dodit vagy Orszáczky Jackie-t, miközben egy átlagos cégvezető három értelmes mondatot nem tudna összeszedni segítség nélkül Csokonairól, Pilinszkyről vagy Vajda Jánosról. Mégsem keseredik bele, mégsem csömörlik meg, mégsem haknizza tele a médiát az őt ért méltánytalanságokkal, hanem célirányosan megy előre, töri az utat, miközben görbe tükröt mutat – de mindig szeretettel és felelősségérzettel.
Menet közben többször is gondoltam rá, hogy készítek bootleget, akár telefonnal, videósat, de ez olyan komplex és monumentális élmény volt, mint mondjuk egy hőskorszakbeli Pink Floyd-produkció. Esélytelen lett volna visszaadni a zene és a sokféle látványelem együttes erejét, így inkább elengedtem a dolgot. Remélhetőleg ez a csoda is megjelenik valamilyen formában – CD-n, DVD-n vagy Blu-rayen –, hogy a Mad Max-korszakot esetlegesen túlélő utódaink is láthassák: volt valaki, aki szólt, hogy talán máshogy kéne gondolkodni, más irányba kéne menni.
Mindent összevéve, a nagybetűs kultúra és egyben az emberség ünnepe volt ez a Hobo-előadás. Méghozzá egy olyan időszakban, amikor a posztmodern utáni kultúrvákuum igyekszik végképp eltörölni mindent, ami még tiszta, őszinte és valódi.
Képek: Polgár Péter
