A hatvanas-hetvenes évek legkarizmatikusabb gitárosa tavaly február 6-án töltötte volna be hetvenötödik életévét. A járványhelyzet okozta bizonytalanság miatt a jeles évfordulóról való zenés megemlékezés akkor elmaradt, de 2022. április 30-án nagyszabású koncerttel, pódiumbeszélgetéssel, valamint fotó- illetve rocktörténeti kiállítással tisztelegnek a magyar gitárkirály emléke előtt – mint arról korábban a Rockinform hírt is adott. Mi egy sorozattal kívánunk tisztelegni a legendás muzsikus emléke előtt, aki 40 éve, 1982. október 18-án hunyt el 36 évesen.

A sorozatunk anyagai a rockinformos kollégák archívumából valók – korábban megjelent cikkek-, így fordulhat elő, hogy az élők sorából már eltávozott személyek is szerepelnek korabeli interjúkkal, illetve az időmeghatározások is az eredeti megjelenéshez igazodva értendők.

„Személyiségének jó és rossz jegyei egyszerre, együttesen voltak jelen”

Kisfaludy András Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületének elnöke. Dobosként alapító tagja volt a Kex, az M7 és az Alligátor együtteseknek. Egy korábbi filmszemlén R.B. kapitány című filmje a dokumentum-portréfilm kategória első helyén végzett.

Mint a Kex dobosa, többször is konfliktusba kerültem Radics Bélával. Ennek oka tulajdonképpen a két különböző zenei irányzat, szemléletmód volt. Az egyik legeklatánsabb példa a Kassák Klub, ahol szombatonként rendszeresen játszott Béla és triója, a Tűzkerék. Új igazgató került a Kassák Klubba, aki nem szerette Radics Bélát, és nem szerette a XIV. kerületi jampeceket, csibészeket. Fontos tudni, hogy a XIV. kerület jampecei különböztek az óbudaiaktól, vagy a „kalefosotól”. A belvárosi galeri is más társaság volt. A verekedősek, az erősek a XIII. kerületből, Újpestről vagy Csepelről jöttek. Náluk az egymás közötti érintkezési mód és az értékrend a „ki az erősebb”, vagyis az erő fitogtatása volt. Egyébként a hatvanas évekre jellemző az állandó verekedés. Egy gólyabál sem zajlott le anélkül, hogy ne lett volna balhé. Mint kexes sok koncerten játszottam, majd’ mindegyik kudarcba fulladt. Jöttek a görögök, jöttek a cigányok, jöttek nem tudom honnan, iszonyatos verekedést provokálva azzal a tudatos szándékkal, hogy a balhé alatt elvisznek egy kabátot, elvisznek egy konyakot, elvisznek valamit.

„A Kassák Klubban az új vezető elküldte Radics Béláékat, és mi jöttünk oda. Megörököltük a közönséget. Béláék még nem tudtak új helyre menni, maradt a zuglói társaság is, már csak azért is, hogy provokáljanak. A mi belvárosi közönségünk és a régi, külső kerületi srácok között állandósultak a konfliktusok.”

Egy alkalommal Baksa reagált a művházhoz vezényelt kutyás-fegyveres, túlzott rendőri jelenlétre: „na, itt vannak a kutyák, csak nincs rajtuk a sapkájuk”. Ennek eredményeképpen a rendőrök válogatás nélkül ütötték a jelenlévőket, majd a balhét követően „hatalom ellen való szervezkedés” címén Baksa-Soós – mint fölbujtó – nyakába varrták az egészet. Onnantól kezdve rendszeres megfigyelés, letiltások következetek.

Nos, ez az egész dolog Radics Bélához kötődik oly módon, ha akkoriban nem is találkoztunk személyesen, a szellemének, erejének mégis mi voltunk a szenvedő alanyai. Miután a Kex nem szerette az agresszív „jimihendrixes-ledzeppelines” zenei világot, ilyen értelemben nem szerette Radics Bélát sem.

Amikor a Kexet abbahagytam, majd az M7 zenekart is otthagytam, szerettem volna tovább zenélni. Bélával teljesen véletlenül az ORI büfében találkoztam össze. A Taurusból való menesztése feldolgozhatatlan kudarcélmény volt neki; akár csak nekem az M7, mivel a zenekar nem abba az irányba ment tovább, amelybe szerettem volna. Egy jazzes-soulos, Chicago-, Osibisa-irányú fúvós dologban gondolkodtam, amit ők, illetőleg Rusznyák Iván nem akartak. Bélával rögtön megegyeztünk abban, hogy olyan zenekart csinálunk, ahol a – Kexszel ellentétben – a zenéé a főszerep. Közben heti két alkalommal Kőszegi Imre barátomtól rendszeres dobórákat vettem. Elhívtuk Klein Cilát a Hungáriából basszusgitározni, Palánkay Fecót billentyűzni. Ez lett az Alligátor zenekar. Csepelen, a Radnótiban kétszer negyvenöt percben játszottunk, műsorunkon négy-öt Hendrix, ugyanannyi Led Zeppelin, valamint rock and rollok voltak.

„Bélával közösen hat számot írtunk. Az új lemezt és az új számokat főleg én szorgalmaztam, de Béla is nagyon vágyott saját albumra. Hiába volt készen hat szám, a lemez mégsem jött össze. Valakik miatt elképzelhetetlennek tűnt, hogy Radics Béla lemezhez jusson.”

Utólag az egész lemezkérdést mindkettőnk részéről naivitásnak érzem.

Béla és közöttem nem alakult ki szoros barátság, bár jó néhány délutánt és estét töltöttünk együtt. Béla a hosszú utazásokkor a buszban Marcus Aureliust olvasott. Egyébként ez a szerző háttér információk és alapműveltség nélkül nehezen értelmezhető. Neki tetszett, hogy Marcus Aurelius hadvezér volt, akárcsak ő maga a saját a zenekarában, vagy a beat-rock életben. Táguló tudattal mások számára is komoly beszélgetőpartnernek bizonyult. A műfaj felfelé ívelő pályán volt, Béla pedig már túllépte élete nagy kudarcait. Mindezek ellenére naivan hitt az érvényesülésben. Személyiségének jó és rossz jegyei egyszerre, együttesen voltak jelen. Beteges alkoholizmusa – amit akkor még nem észleltem – rányomta bélyegét produkciójára. Teljesen lelassult, nem tudott játszani. Elviselhetetlen, mikor egy imbolygó ember áll a színpadon, amit a közönség is ugyanúgy tud. Közöltem vele, ha az alkoholizmusa a buli rovására megy, ha emiatt még egyszer elmarad egy koncert, abbahagyom. Aztán ez be is következett. Cegléden, egy ingyenes rendezvényen ötezer ember előtt kellett fellépni. Együtt utaztunk a mikrobuszban, semmi jel sem utalt arra, hogy baj lenne…

„Az egyórás beszerelés alatt gyorsan beivott, annyira hatott rá az alkohol, olyannyira dülöngélt, hogy nekidőlt az emeletes Laney hangfalaknak, amelyek végül rádőltek. A magasból leeső erősítő eltörte a kezét vagy a lábát – már nem emlékszem pontosan –, de a földön fekve is olyan torzított hangokat adott a gitárja, mintha ez is a produkció része lenne.”

Hárman játszottunk tovább, basszusgitár, orgona meg a dob, ami majdnem olyan, mint egy bárzenekar. Lejátszottunk pár számot, kifütyültek, látták a tragédiát, együtt is éreztek velünk, de ugyanakkor dühösek voltak. Bélát kórházba vitték, mi meg följöttünk, onnan kezdve nem is találkoztam vele. Szomorú, tragikus vég, nyolc hónapig voltunk együtt. Akkor jöttem rá, hogy a zenészpálya így nem perspektíva. Mindenesetre mind az érzelemben, eszmeiségben, irodalomban és minden, hatvanas években megjelent ifjúsági kultúra nagyon hatott rám, aminek nem igazán örültem később. De sajnos nem tudom azt mondani, hogy ez nem az életem része. Nem is szégyellem, de hát jobb volt, hogy ezzel leszámoltam.

Lényeg, hogy ennek az egésznek Radics Béla valahogy a része volt.

„Nagy volumenű, nagy formátumú figura, aki sokkal többre volt hivatott, mint amilyen pályát befutott. Tehetsége, személyisége alapján – ő maga egy jelenségség volt – sokkal többet kellett volna kihoznia ebből az egészből. Nem tudom, hogy rajta kívül létezett-e ilyen gitáros Magyarországon.”

Amit képviselt, ahogy kinézett, ahogy viselkedett, arra azt mondjuk, hogy proli értékrend. Lent a közönség soraiban ezt ugyanúgy érezték, mint ahogy azt is, hogy ez az ember közülük való. Igen, csak azzal a mérhetetlen nagy különbséggel, hogy zseniális tehetség volt, nagyszerű zenei vénával. Béla utánzással tanulta meg a Led Zeppelint, Jimi Hendrixet, de nemcsak ezeket, mert ő a rock and rollon sajátította el az alapokat. Nála az volt az érdekes, hogy tehetsége révén az angyalföldi proli srácból ki tudott nőni, föl tudott emelkedni, de ez a kiemelkedés egyúttal a tragédiáját is jelentette. Abból a környezetből nőtt ki, de nem tudott továbblépni. Nem tudta a saját környezetét megváltoztatni, a környezete továbbra is ugyanaz maradt. Miközben kiemelkedő zenei tehetség volt és róla beszéltek, fogalommá vált. A vad, erőteljes, meg nem alkuvó fiatalember szimbólumává vált, aki a saját törtvényei szerint szabadon él, amelyek persze sokkal inkább a nyugat-európai vagy az amerikai kultúrához köthetők, mint a magyarhoz.

„Az Alligátor volt az utolsó nagy próbálkozása. A hat szám is ezt bizonyítja. Később már nem írt, csak önmagát reprodukálta. Itt még alkotó volt, onnantól kezdve reprodukált, tehát itt van a cezúra.”

Béla nem találta meg a karakterét, lehet, hogy alkalmatlan is volt erre. Ha az okokat kell keresni, annyira periférián volt, hogy nem tudott polgárjogot szerezni magának a magyar beatzenei életben. Nem volt alkalmazkodó. A filmemben is, de máshol is beszélnek arról, nem engedték, hogy odajusson. Érzésem szerint, ha engedik, akkor is alkalmatlan lett volna erre. Be volt kódolva, ezerrel húzta őt saját miliője, saját környezete, a mögötte lévő proletár kultúra. És ebből nem lépett ki.

A gitárkirály olyan toposz, amely nem enged oda mást – igazodjon hozzá mindenki. Milyen vágya lehetett volna még Bélának? Amikor letaszították a királyi trónról, arra kellett volna ügyelnie, hogyan kerülhet vissza oda. De nem ez történt, hanem egyre lejjebb csúszott. Helyette már más gitározott. A király meztelen, azt ki kellett volna mondani. A mítoszt nem úgy akarom továbbvinni, hogy belehazudok valamit, ami nincs.