Vannak zenészek, akiktől a tömegsajtó hangos, és vannak, akik helyett a dalok beszélnek. Szász Ferenc az utóbbiak közé tartozik. Bár a Cardinal, a Modul, a Független Adó, a Deák Bill Blues Band, a Blues Company, a még mindig aktív Metropol Group, a Bypass Project, a Roxérum, a Roxigén, a Kapuzárás Előtti Pánik Blues Band, valamint a BLB tagjaként már régen és sokszorosan beírta magát a hazai rock- és bluestörténetbe, a magánéletben a végtelen szerénység és a szűkszavú, csendes bölcsesség jellemzi. Amikor azonban gitárt vesz a kezébe, megelevenedik a blues, kitör az érzelem, benne van minden, ami a valódi magyar rockzene múltja és jelene.
Feri 2025 óta az észak-pesti rocklegenda, a Kugli együttes sorait is erősíti – a formáció körül zajló események és a készülő Kugli-könyv apropóján ültünk le beszélgetni, ilyen gazdag életúttal a háta mögött bőven volt miről szót ejteni.
Kezdjük a legelején: kérlek, mutatkozz be az olvasóknak!
Szász Ferenc vagyok, 1955-ben születtem Erdélyben, tősgyökeres magyar családban. 1988 óta élek itt, Budapesten.
A családi, rokoni háttérben voltak zenei előzmények, vagy te voltál az első, aki hangszerhez nyúlt?
Voltak, persze. A nagyapám például citerákat készített, és játszott is rajtuk. Bár nem ez volt a fő foglalkozása, a szüleim elmondása szerint nagyon értett hozzá és jól csinálta – sajnos én már nem ismerhettem őt. Apám pedig templomi orgonista volt egészen a haláláig; a palotai református templomban szolgált, 2010-ben hunyt el.
Akkor egyenes út vezetett a zenéléshez, volt honnan örökölnöd a tehetséget.
Hogyne. Nálunk a családi ünnepek mindig úgy néztek ki, hogy édesapám elővette az otthoni harmóniumot vagy a tangóharmonikát, én pedig csellóztam. Kis házi koncerteket adtunk a családnak, ugyanis a zeneiskolában csellózni tanultam.
Te akartál zeneiskolába járni, vagy kötelező volt?
Annakidején Déván laktunk – apám ott volt szolgálatban. A zeneiskola épülete gyakorlatilag egyben volt az egyházi parókiával.
Mikor észrevették a szerény kis tehetségemet, nem volt kérdés, hogy oda járjak. Már tizenévesen a zeneiskola szimfonikus zenekarában játszottam. Csak aztán jött a gitár. Mikor a karmester kiment a teremből, én már gitárként fogtam a csellót a kezembe. Régi szerelem ez.
Hol találkoztál először a gitárzenével, a rock és a blues világával?
A zenei alapokat már ismertem a tanulmányaimból, de a sorsfordító élmények Déván értek. A főtéren bizonyos ünnepekkor koncerteket rendeztek, ahol helyi és környékbeli zenekarok léptek fel. Külföldi rockklasszikusokat, Santanát, Hendrixet, Led Zeppelint és Deep Purple-t játszottak – ezek egyébként a mai napig a legnagyobb kedvenceim. Emlékszem, odaálltam a színpad elé, és feszülten figyeltem a gitárosok kezét, hogyan fogják az akkordokat. Hazafelé menet végig úgy tartottam a saját kezemet a levegőben, nehogy elfelejtsem a mozdulatot, mire hazaérek. Emellett volt a baráti körünkben egy srác, akinek az apja külföldön, valamilyen követségen dolgozott. Ő hozta be nekünk a jobbnál jobb bakeliteket, úgyhogy már akkoriban is nagyon komoly zenéket hallgattunk.
Ilyen inspirációk után hogyan jutottál végül saját hangszerhez?
Mondhatni a gitár lett a mindenem. Látva a lelkesedésemet, végül a szüleim vettek nekem egy akusztikus gitárt. Később aztán egy elektromosra is beruháztak – nagyon hálás vagyok nekik, mert mindenben maximálisan támogattak.
Mikor alapítottad meg a legelső zenekarodat?
A hetvenes évek elején, még tizenévesen. Az első bandánkat Anigisnak hívták, ezt a nevet az énekesünk találta ki, aki kicsit idősebb volt nálunk. Akkor még fogalmam sem volt, mit jelent, de később utánanéztem: Anigis egy indiai pásztor volt, aki a legenda szerint valamilyen állatcsontból készítette el a legelső gitárszerű hangszert. Ez persze még amolyan gyerekkori, lelkes szárnypróbálgatás volt.
Saját számokat írtatok már akkor is, vagy inkább feldolgozásokkal kezdtétek?
Én világéletemben a saját szerzeményeket erőltettem. A Modul Grouppal Nagyváradon, majd később, 1990 körül a Cardinal trióval már itt, Budapesten is szinte kizárólag a saját dalaimat adtuk elő. Később a Kapuzárás Előtti Pánik Blues Banddel megpróbáltunk olyan rétegzenét játszani, amit más nemigen csinált itthon, de rá kellett jönnünk, hogy arra nem igazán van tömegigény.
Beláttuk, hogy muszáj kicsit populárisabb irányba mozdulni, de azért maradtunk a rhythm & blues gyökereinél, és természetesen ott is elővettük a saját ötleteket. Saját számokat játszani mindig kockázatos: vagy működik a közönségnél, vagy nem. A Metropol Grouppal például szintén csak saját anyagot játszunk. Van két olyan dalom is, amit velük adunk elő, és rögzítettük is őket; megjelentek CD-n, DVD-n, sőt nemrég vinilen is.
Melyik ez a két dal?
Az egyik az Egy sörre vágyom. Ez a dal eredetileg még az Egy korty víz címet viselte, de aztán az idők során átíródott sörre. Ezt a koncertjeinken általában a Rum blues után szoktuk játszani amolyan kísérőként. A másik A nőt akarom című szám, amit a néhai feleségem, Zsóka szövegére írtam. Egyébként több más dalomnak is ő volt a szövegírója.
Mi jött a gyerekkori, korai zenekarok után?
A későbbi formációk közül a Modul lehet igazán érdekes. Ezzel a csapattal nemrég, 2025 őszén játszottuk le a negyvenéves jubileumi koncertünket Nagyváradon, a Metropol Grouppal közösen. Azon a fellépésen is kizárólag az én saját számaim mentek. Készült is róla egy felvétel, de sajnos nem túl jó minőségű, úgyhogy most éppen azon dolgozom, hogy rendbe tegyem. Arra gondoltam, hogy Gönczy Gabó segítségével talán sikerül úgy átjavítani és feljavítani a hangzást, hogy egy igazán szép, jól szóló emlék maradhasson meg belőle.
Ha jól tudom, nem sokkal a Modul-korszak után keresett meg Deák Bill Gyula.
Így van.
Sipeki Zoltán pontosan akkor ment át Zorán zenekarába, és én lettem az utódja a Deák Bill Blues Bandben. Nagyon szép időszak volt, majdnem három évig játszottam Bill kapitány mellett.
Aztán Szabó István Blöróval megcsináltátok a Blues Companyt. Erről mesélj kicsit, mert az a formáció eredetileg teljesen máshogy indult, mint amilyennek a közönség ma ismeri.
Igen, az indulás teljesen másról szólt. Voltak bizonyos összeférhetetlenségek Billel – nem az én részemről –, és a srácok úgy gondolták, hogy ők okosabbak, ezért inkább kilépnek. Én meg egyszerűen sodródtam a többséggel, bízva abban, hogy majd minden rendben lesz. Az első koncertkört le is nyomtuk, de a szervezők mindenhol azonnal azt kérdezték tőlünk: „Jó, de hol van a Bill?”. Amikor kiderült, hogy Bill nincs velünk, a legtöbb helyre nem is hívtak vissza bennünket többet.
Akkoriban a Blues Companyban még nem ez a trágár, bohóckodós paródiaműsor ment?
Dehogyis, akkor még klasszikus rockslágereket játszottunk, meg egy-két Bill-számot. Blöró egyébként egy nagyon jó gyerek, a mai napig tisztelem őt; egyszerűen csak később megtalálta azt a sajátos vonalat, amit igazán el lehet adni a piacon. Emlékszem, a Kispiricsi című számmal indult el ez az új stílus, azt talán még velem is játszotta a zenekar – de az a dal még feldolgozás volt, nem saját szerzemény.
Tudtad egyébként akkoriban, hogy a Kispiricsi eredetileg egy Kugli-dal?
Nem, fogalmam sem volt róla, csak nemrég tudtam meg!
Ez érdekes, hiszen a hazai rocktörténetben sok ilyen félreértés van. Sokan a mai napig azt hiszik a Pocsolyába léptem című slágerről is, hogy Takáts Tamásé, pedig eredetileg az Ölveti Blues Band dala volt.
Igen, ez egy ilyen játék a szakmában. Rengetegen vannak a zenei pályán, akik nem a saját számaikkal válnak igazán híressé. De ha nemzetközi szintet nézünk, ott van például Jerry Lee Lewis és a Whole Lotta Shakin’ Goin’ On – az sem az ő sajátja volt eredetileg, csak átvette egy másik bandától, mégis vele azonosítják.
A Blues Company után aztán visszatértél Bill kapitányhoz.
Igen, visszatértem a Deák Bill Blues Bandbe. Ekkor már némileg átalakult mögöttünk a csapat: Blöró helyére Hirleman Berci jött dobolni, K. Kovács István érkezett basszusgitározni, a billentyűs hangszereket pedig előbb Ürmös Dani, majd később Retzler Péter kezelte.
Aztán jött a Szakács Gábor-féle vonal…
Igen. Amikor a Gesarol együttes szétvált, Gábor csinált egy Gesarol Revival Band nevű projektet. Én viszont javasoltam neki, hogy ahelyett, hogy mások dalait játszanánk, inkább írjunk saját számokat. Így kezdett el végül a feleségével, Friedrich Klárival közösen történelmi témájú zeneműveket szerezni. Négy nagylemezt is készítettünk ebben a fúzióban, amelyekre a mai napig rendkívül büszke vagyok. Olyan illusztris nevek játszottak ott velünk, mint Papp Gyula a billentyűs hangszereknél, az utolsó albumon pedig még a korábbi Kugli gitáros, Rózsa Zoltán is részt vett. Nagyon fontos kiemelni, hogy az Attila ifjúsága vagy a Pogány imák című anyagok teljesen hiteles történelmi háttérre épülnek, Klári ugyanis rendkívül komoly kutatómunkát végzett hozzájuk. Megjelent egy rovásírásos könyvük is, amelyhez CD-melléklet járt, azon a korongon is én gitároztam Gáborral.
A lemezanyagokat mind az Arion stúdióban, közösen hangszereltük: Gábor lehozta az alapokat egy szál gitáron, mi pedig hozzátettük a magunkét. Papp Gyula mellett Berkes Charlie basszusgitározott, sőt, még a Kecskés együttes is játszott a felvételeken.
Ha jól tudom, volt egy country-kitérőd is az életedben, ugye?
Igen, a Don Attila Bandben tevékenykedtem egy rövidebb ideig. Jártunk Ausztriában és Németországban is különböző country fesztiválokon, de aztán viszonylag hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. Sokan azt hiszik, hogy a countryt zenélni egyszerű dolog, de ez óriási tévedés: az egy rendkívül komplex, technikás és nehéz műfaj. Nem véletlenül örvend akkora népszerűségnek Amerikában. Persze nekik könnyű, hiszen a vérükben van, ez az ő saját tősgyökeres műfajuk.
Az előbb már említetted a Kapuzárás Előtti Pánik Blues Bandet. Az a csapat hogyan állt össze?
A zenekar a barátom, Kovács Balázs ötlete volt. Ő akkoriban menedzserként tevékenykedett a szakmában, a Kuglinak is szervezett koncerteket – egy nagyon jófej srác, tulajdonképpen ő rántotta össze a teljes bandát. Végül a legendás 8-as stúdióban vettünk fel közösen három számot.
Honnan jött ez a nem mindennapi zenekarnév?
Ferenczi Andrással már nagyon régóta ismertük egymást, és sokat tanakodtunk azon, mi legyen a nevünk. Végül az élettársa jegyezte meg félvállról: „Hát öregemberek vagytok már, legyen Kapuzárás Előtti Pánik!” Olyan ez a névszületés, mint az ismert sztori az AC/DC-vel és a varrógéppel: a szobában próbáltak, ahol ott állt egy varrógép, és a motorján meglátták ezt a feliratot. Később, amikor az énekesünk, Ferenczi András átesett egy komolyabb műtéten, a formáció nevet váltott és Bypass Project lett belőle, de a KEP R.B.B., azaz Kapuzárás Előtti Pánik Rhythm & Blues Band megjelölés azért megmaradt mellette. Voltak egyébként ennél sokkal durvább ötleteink is, de végül megmaradtunk a realitás talaján.
Beszéljünk még a Metropol Groupról is, hiszen ez a zenekar sokak szemében leginkább hozzád köthető.
Azért köthető leginkább hozzám, mert a mai napig létezik, miközben én vagyok benne az egyik legújabb tag. Az átkos rendszerben a Metropol működése átmenetileg szünetelt, mindenki kereste a saját útját: az énekesünk Budapestre költözött, a basszusgitárosunk pedig Németországba ment hangmérnöknek. Én magam 1991-től vagyok benne a történetben, amikor Ráduly Béla dobos-énekessel és Kreisz Gyurival folytattuk a zenélést, akkor még Metropol Group Bp. néven. Ezt követően jött egy kis szünet, amíg Deák Bill Gyula zenekarában játszottam. Aztán 2008-ban, a formáció negyvenéves jubileuma alkalmából ismét összejött a nagy csapat, és egy felejthetetlen koncerttel indult újra a sztori Nagyváradon.
Sok nagy és patinás fesztiválon megfordultatok azóta.
Igen, felléptünk például a Siculus fesztiválon Székelyudvarhelyen, vagy a Kolozsvári Magyar Napokon. Tulajdonképpen Erdélyben szinte minden nagyvárosban zenéltünk már. A Nagyváradi Szent László Napokon is játszottunk, ahol olyan nevek léptek még fel, mint Demjén Rózsi vagy a KFT együttes. Az Omegával is osztoztunk egy színpadon: mi kezdtünk, aztán váltottuk egymást. Benkő Laci még emlékezett is rám egy korábbi közös tévéfelvételünk alkalmából.
Ez a pillanat rajta van az egyik koncert DVD-teken is: megy a Metropol-buli, és az első sorokban ott áll a teljes Omega-tábor, sőt maga a zenekar is.
Igen, ők hihetetlenül rendesek és alázatosak voltak, egyáltalán nem csináltak ügyet a technikai átállásból. Nagyjából ugyanazon a felszerelésen játszottunk, és egy öltözőben is voltunk elszállásolva. Baromi jófej embereknek ismertem meg őket.
Úgy tudom, a tengerentúlon is szerencsét próbáltál a zenével.
Igen, pár évvel ezelőtt játszottam egy hónapot Montrealban egy kanadai zenekarral. Az a formáció is egyfajta fél-Metropol felállásként működött, hiszen ketten mentünk ki a basszusgitárosunkkal, Virányi Attilával, a csapat többi tagját pedig kinti, kanadai muzsikusok alkották. Nagyon szuper, élményekkel teli hónap volt, és titkon bízom benne, hogy lesz még ennek a kalandnak folytatása valamikor a jövőben.
Valamint a Független Adó is egy nagyon fontos állomás volt a pályádon…
A Független Adó már egy teljesen itteni, budapesti projekt volt. Ez Ványi Tamás „Apu” zenekara, amelyben egy ideig én is örömmel játszottam. Gönczy Gabó biztosan emlékszik rá, hiszen még talán felvételt is készített nekünk annak idején – igazán jó kis csapat volt az.
Roxigén?
Berkes Charlie zenekara volt. Amikor én odakerültem, még Bazsó Józsi dobolt, de azt a formációt akkor még Roxérumnak hívták. Később aztán Kalmus Józsi is csatlakozott hozzánk, és ebből alakult ki a Roxigén.
Végül eljutottunk a Babus-féle formációig, a BLB-ig és a jelenlegi blues vonalig.
Babus Lacival már nagyon régóta ismerjük egymást. Volt egy klub az ELMŰ alatt a Dózsa György úton, ha jól emlékszem, ott találkoztunk először, mert oda rengetegen lejártak akkoriban: Ferenczi Gyuri, az S-Modell, meg mi is a Cardinal trióval. Abban az időben nem volt túl sok lehetőség a zenélésre. Aztán jóval később kerestek meg a srácok, hogy álljunk össze. Benkő Zsolti és Radovics László „Kyru” is ott volt ebben a történetben, meg persze a hölgyek: Szép Tóth Pálmával kezdtünk az éneknél, aztán később jött Lukács Csilla. Volt még a Teddy Bear, mellyel a mangalica fesztiválokon játszottunk évente négyszer: Debrecenben, Szegeden, Székesfehérváron és Budapesten. Nagyon jó banda volt.
Hoffer Gyuri?
Hofival most már a harmadik vagy negyedik közös zenekarunkat tapossuk együtt. Korábban ott volt a Béta Block Blues Band, valamint a Blues Trió is, ahol egy időben ő vendégeskedett nálunk.
Igazság szerint már annyi formációban megfordultam az évtizedek alatt, hogy ma már nagyon nehezen vállalok el bármilyen új felkérést. Az ember agya sem fogja már úgy a tanulást, mint régen. Pontosan ezért szeretem annyira a bluest: ott nincsenek nagy megfejtések vagy túlbonyolított dolgok. Csak meg kell fogni a gitárt, és játszani pontosan úgy, ahogy az ember legbelül érzi – ott tényleg csak a tiszta zenélés a lényeg.
Rengeteg kiváló muzsikust volt szerencsém megismerni az utamon. Török Ádámnak vagy Závodi Janónak például nagyon sokat köszönhetek, rengeteget segítettek nekem még a kilencvenes években. És persze hatalmas megtiszteltetés az is számomra, hogy Tátrai Tibuszt is a barátaim között tudhatom.
Emlékszel valamilyen emlékezetes, közös sztorira Tibusszal?
Tibusz egy végtelenül aranyos ember. Még abból az időszakból ismerem őt, amikor én Billel, ő pedig Hobóval zenélt, de a fiammal is sokat játszottak együtt a színpadon. Párszor előfordult, hogy vittem őt az autómmal, és az egyik ilyen alkalommal odafordult hozzám: „Gratulálok, nagyon jól gitározik a fiad.” Ez az ő szájából elképesztően nagy szó, mert Tibusz egyáltalán nem az a típus, aki csak úgy, udvariasságból dicsérgetne bárkit is.
Meg persze te is játszottál együtt a fiaddal.
Igen, például a Little Wing trióban, ahol ifjabb Szász Ferenc, Vajda Tibi felállásban játszottunk, akusztikusan. Volt egy pár hely, ahova hívtak.
Hogyan kerültél a Kugli soraiba?
Úgy, hogy a kedves barátom, Gönczy Gabó egyszer csak felhívott a kérdéssel: mit szólnék hozzá, lenne-e kedvem náluk játszani? Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, de a Kuglinak azért komoly neve van a szakmában, és nagyon örültem, hogy rám gondolt. Mondtam neki, hogy próbáljuk meg. Én eleve úgy álltam hozzá az egészhez, hogy ha esetleg nem válnék be, vagy találnak nálam jobb gitárost, egy szót sem szólok, nem fogok megharagudni. De úgy tűnik, szerencsére minden a legnagyobb rendben van.
Pontosan melyik felállásba érkeztél meg?
Gabó dobol, Hoffer Gyuri énekel, Molnár Feri basszusgitározik, én pedig Igaz Tibó mellé érkeztem, úgyhogy most már ketten gitározunk a csapatban.
Milyen volt a tűzkeresztség a Kuglival és milyennek láttad a Kugli közönségét?
Nekem kifejezetten tetszett. Bár – ha szigorúan csak magamról beszélek – nem voltam még a teljesítőképességem abszolút csúcsán, de szerintem összességében teljesen jó volt a koncert és egyben volt a produkció. Bár azon a bizonyos bemutatkozó bulin nem voltak túl sokan, akik eljöttek, azok viszont rendkívül lelkesek voltak. Első perctől látszott rajtuk, hogy kívülről ismerik az összes dalt, és végig együtt énekelték a zenekarral a refréneket. Igazi, elkötelezett rajongók, ami egy rockzenekar számára szerintem a létező legfontosabb dolog.
Mentek hozzád gratulálni, barátkozni az emberek a koncert után?
Tudod, én egyáltalán nem vagyok az a típus, aki a fellépés után ott áll a színpad szélén és elvárja a dicséreteket. Vannak zenészek, akik a buli után azonnal lemennek a nézők közé beszélgetni és learatni a megérdemelt babérokat – ami egyébként teljesen természetes és jó dolog, hiszen részben ezért is csináljuk ezt az egészet. Én viszont ennél egy kicsit mindig visszahúzódóbb, csendesebb ember voltam. De a háttérből, a többiektől visszahallottam, hogy a közönségnek és a rajongóknak is nagyon tetszett ez az új, kétgitáros felállás.
Volt azonban néhány korábbi kapcsolódási pontod is a Kuglihoz. Gönczy Gabó például annak idején felvételt készített a Cardinalnak.
Igen, a Cardinal egy régi történet, még az 1989–1990 környékéről. Gabónak a legendás Fekete Lyukban volt egy stúdiója. Ha jól emlékszem, mi is felléptünk ott a klubban, talán éppen a Pál Utcai Fiúk előtt. Abban a stúdióban vettünk fel néhány saját számomat, amiket a mai napig nagyon keresek – ugyanúgy, mint a Független Adó egykori anyagait.
Merre, hol érdemes keresni ezeket a ritkaságokat?
Van otthon rengeteg régi kazettám, egy egész nagy zsákkal pihennek fent a padláson. Addig fogok kutatni közöttük, amíg meg nem lesznek ezek a felvételek.
Zenéltél egy másik egykori Kugli-taggal is, hiszen a Metropol Groupnak volt egy olyan felállása, ahol Kreisz Gyurival játszottál együtt.
Igen, ezt a fonalat már említettem: 1991-ben történt, amikor Ráduly Béla, a Metropol dobosa áttelepült Nagyváradról Budapestre. Sorsszerű volt az egész, mert utólag kiderült, hogy mindössze két utcányira lakunk egymástól Angyalföldön, és még a gyerekeink is ugyanabba az iskolába járnak. Akkoriban a Metropol Group éppen pihent, mert a régi tagságból szinte mindenki elment világgá. Mi ketten Bélával megkerestük Kreisz Gyurit, aki a XIII. kerületi József Attila Művelődési Házban dolgozott hangmérnökként. Beengedett minket, úgyhogy ott, a színházterem színpadi árkában próbáltunk.
A Mini és a Piramis legendái, a Bem rakpart és a Tabán… Hogyan jöttek be ezek a képbe az életedben?
Úgy, hogy a kilencvenes évek legelején volt szerencsém összeismerkedni a már említett Török Ádámmal és Závodi Janóval a Szonáta presszóban. Az a hely ’90–’91 körül talán az egyetlen olyan bázis volt Budapesten, ahol rendszeresen élő zene szólt. Ott haverkodtunk össze Ádámmal, aminek az lett a gyümölcse, hogy a legendás Bem rakparton kezdtünk el játszani előttük, mint előzenekar.
Később szintén az ő segítségének köszönhetően a Tabánban, a hatalmas május elsejei fesztiválokon is felléphettünk.
Volt egy emlékezetes fellépésetek Egerben is, ha jól tudom.
Igen, az Egri Táncdalfesztivál volt az egyetem udvarán, még 1992-ben. Készült is róla egy videófelvétel, ami a mai napig fent van az interneten, bár mai szemmel nézve már egy kicsit viccesre sikerült a kezdése. Olyan fene nagy hideg volt aznap este, hogy teljesen elhangolódott a gitárom. Ráadásul a hangszert már jóval a kezdés előtt kitették a színpadra, egy gitárállványra, ami a fagyos levegőben egyáltalán nem tett jót neki. Végül úgy indult a produkció, hogy a dal legeslegelején ott, élesben hangolok a színpadon, mert egyszerűen nem volt más lehetőségem. Én csak tiszta szívből remélem, hogy a közönség azt hitte, ez az élő hangolás is a szám szerves része, pedig valójában csak a lehűlt levegő babrált ki velem.
Fotók: Szász Ferenc archívuma, Bolla László, Kugli Archívum, Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum, Kugli könyv projekt
A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Kugli könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, beleértve az előzetesen közölt fényképeket is, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
