Közhelyszámba megy, de most a lehető legigazabb: ismét egy „év koncertje” gyanús bulit pipálhattunk ki. A Judas Priest gépezete ugyanis még mindig olyan erőteljesen zakatol, amit egyszerűen képtelenség vitatni. A heavy metal alapcsapata a hatvanadik jubileumához közelítve, a huszadik stúdiólemez munkálatai közben sem lazít, hanem olyan világturnét vezényel le, ami az egész színtér számára példaértékű.
Dino Jelusick és bandája nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Aki csak a csodás horvát pacsirta hírét ismeri, leginkább a Whitesnake vagy a Trans-Siberian Orchestra kapcsán hallhatott vagy olvashatott róla. De Dino az egyéb produkcióival, illetve a saját zenekarával is eléggé aktív: mindkét korábbi lemezbemutató turnéja érintette Budapestet, miként Kip Winger vendégeként is láthattuk már őt színpadon.
A mostani Jelusick-buli rögtön egy technikai bakival indult, ugyanis többször is lefagyott az intro. A srácok mégsem zuhantak össze. Míg a közönség viccesebb kedvű tagjai „Akela! Akela!” skandálással szórakoztatták magukat, pár perc alatt megoldódott a probléma. Ezután olyan elánnal csaptak a húrok közé a fiúk, ami példaértékű; szerencsére a zenével már nem volt gond. A hangzás is elég hamar normalizálódott, s bár nem volt olyan átütő erejű, mint a headlinernél, azért bőven az élvezhető tartományban mozgott. Nagy szó ez akkor, amikor az Arénában keresztben van a színpad, és a jobb oldal kong az ürességtől. A „kétbetűs kitérőm” alkalmával megtettem az ilyenkor szokásos hangfelmérő körutamat is. Ennek eredménye, hogy hátrébb – azaz nagyjából a tizedik sortól a keverőig, illetve a belső kocsmapultig – határozottan jobb volt a magasak jelenléte és aránya a hangképben, mint ahol én álltam, a második sorban a rendezői jobb oldalon. De hát ez a rock and roll: három méterről látni, amint Luka Brodarić basszusgitáros Frank Bello módra szántja fel a deszkákat, még így is megérte, pótolhatatlan élmény volt.
A valóságban a Jelusick egy amolyan igazi hard rock, heavy metal hagyományőrző társulat. Egyediség semennyi sincs bennük, sem a dalokban, sem a kinézetükben – mindezt kismilliószor tapasztalhattuk már a legkülönfélébb variációkban –, de a dolog működik. Mindannyian magasan képzett, virtuóz zenészek, mégsem válik a produkció öncélúvá vagy magamutogatóvá; a tudásukat, talentumukat arra használják, amit a régisulis dalok megkívánnak. Nekem különösen a ritmusszekció tetszik, főleg a groove-ok, amelyekben megvan az a fajta lüktető, funk-metalos feszesség, ami kiemeli őket a szürke, egysíkú heavy metal bandák közül. Ivan Keller szólógitáros felkészültségéről és odaszánt előadásmódjáról is csak felsőfokban lehet nyilatkozni.
Vérprofi produkció, mely kiállásában és megszólalásában hozza a nyolcvanas évek világát, azon belül is az amerikai ízléshez közelebb álló dögösebb, harsányabb megközelítést. Ez a zenei megfogalmazásban egy thrashesen lüktető, mégis dallamos és technikás riffelést jelent, erőteljes énekkel megkoronázva. Rövid felvezető koncertjük alatt olyan nevek ugrottak be, mint a Mike Howe-korszakos Metal Church a Blessing In Disguise idejéből, vagy a klasszikus Overkill felállás az Under The Influence és a The Years Of Decay albumok, turnék intenzitásával. Aztán a lazább pillanatok alatt megjelent a korai Extreme is – de nem a More Than Words, hanem a Get The Funk Out arca. Magyarán, énekben és hangszeresen egyaránt ott vannak a srácok a szeren, az előadásmódjuk lehengerlő, ami kell is ehhez a műfajhoz. Továbbá a fiúk abszolút fazonok, jól néznek ki, nagyon topon van a koncertviseletük, jó a belső dinamikájuk. Senki sincs elhízva, nincsenek flegmán, unatkozva játszó tagok, és senki sem támaszkodik vagy ücsörög, mint egy kisebbségi érzésekkel küzdő, bepunnyadt alkesz.
Ha nincs a Metallica feketéje és a grunge, akár ebbe az irányba is haladhatott volna tovább a mainstream – bár azt kétlem, hogy 35 évig változatlan maradt volna a színtér. Mindenesetre ez egy vérbeli arénarock-produkció, ami ismertebb dalok esetén simán működött volna főműsorként is. Megvan benne a modern – értsd: nyolcvanas évekbeli – hard rock döge, a klasszikus heavy metal ereje és minden teátrális eleme. Mindezt pedig remekül egészítik ki a hangszeres felkészültségből és a technikás játékmódból egyenesen következő prog-rock ízek, illetve az a power metalos riffelés, ami azonnal headbangelésre készteti a vérbeli metalheadeket. A billentyű- és gitárszólók alatt tapasztalható neoklasszikus elemek szintén remekül illenek a képbe, a magyar közönség ráadásul különösen vevő az ilyesmire. Nálunk mindig is rendkívül népszerű volt a Blackmore-iskola vagy a Malmsteen-féle metalfelfogás. Kizártnak tartom, hogy egy igazi rocker ne kezdett volna hamar vigyorgós fejrázásba a rövid, de ütős műsoruk alatt. Ideális választás volt a Judas elé.
Majd egy rövid átszerelés után felkerült a Faithkeepers függöny, a jelenlegi logóval és arculattal – rajta a tizenkilenc stúdiólemezből tizenhétnek a borítójával. Baromi jól néz ki, mégis ez volt a Priest-koncert egyetlen hibája, mert nagyon nem szép dolog az Owens-korszakot kiradírozni. Ugyanis azon túl, hogy a Jugulator és a Demolition albumokon is príma zene van, nagyon nem komálom ezt a „múltat végképp eltörölni” jellegű hozzáállást. Épp elég tagcsere volt már a bandában, elég régóta Ian maradt az egyedüli alapító is, lehetne egy kicsit a történelmet lazábban, megengedőbben, nagylelkűbben is kezelni.
Viszont aztán eljött a War Pigs, majd a Faithkeepers Intro, és ezek hallatán minden negatívumot azonnal elengedtem, és kezdetét vette a múltidézés.
Ha a Jelusick-bulin leginkább a nyolcvanas évek második felében érezhettük magunkat, addig a brit acélművek inkább a dekád első felére koncentrált. Ugyanis a best of jellegű műsoruk gerincét az 1980 és 1984 között kiadott lemezek gigaslágerei jelentették, beleszőve a hetvenes évek klasszikusait, plusz a Turbo és a Painkiller überkirály címadóit, valamint három újabb dalt a Firepower és az Invincible Shield anyagából. Ez már így leírva is elég impozáns, de élőben, brutál jó hangminőségben, hatalmas show-val fűszerezve maga a tömény gyönyör.
Mindennek legfőbb oka pedig egyértelműen magukban a dalokban rejlik. Sokan sokféleképpen kutatták már, meg próbálták megfejteni, hogy miért pont úgy alakult, ahogy. Nem kell ezt túlgondolni: az amúgy rendkívül erős brit metalmezőnyből ugyanazért magasodott ki a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Saxon, amiért a nyugatnémetből a Scorpions is: mert kitűnő dalokat írtak. Tucatjával. Ugyanis ennek a másfél órányi heavy esszenciának minden egyes tétele telitalálat. Ráadásul esetükben még további két, hasonlóan bivalyerős setlistet is simán össze lehetne állítani a most kimaradt remekművekből. A fémzene már említett zsenibrigádjai ugyanis olyan fogós dallamokkal ötvözik rendszeresen az intelligens, technikás megoldásokat, hogy bár a riffek, témák és refrének egyből tapadnak, a kompozícióik mégsem válnak unalmasakká.
A Priest arról is híres, hogy sosem adott még ki két egyforma lemezt. Emiatt persze érte őket fikázás és értetlenkedés – lásd a Turbo vagy a Nostradamus utáni primitív reakciókat –, de a hosszú távú működésüknek és tartós sikerüknek mégiscsak jót tett, hogy kellően változatos, a rockzenei irányzatok fő áramlataira időről időre reagáló életművet alkottak.
Ennek megfelelően a már nyitáskor elsütött lakossági slágerparádé, a You’ve Got Another Thing Comin’, Metal Gods, Breaking The Law már unalomig játszott hármasa ugyanúgy ütött, mint a Sad Wings Of Destiny korai remekművei. Döbbenet amúgy, hogy a The Ripper még ennyi idő után is képes libabőrt okozni, a hangról hangra betéve tudott Victim Of Changes pedig még mindig olyan szinten leköt, hogy közben szinte elvész a külvilág. De hasonlóan nagyot szólt a ritkábban játszott Delivering The Goods, a Steeler és a Desert Plains is.
Sőt, ami talán a legnagyobb fegyvertény, hogy a két utolsó albumról elővezetett Panic Attack, Lightning Strike vagy No Surrender egy cseppet se lógott ki a sorból. Ezúttal szó sem volt arról, hogy a türelmes közönség átvészeli a három-négy felejthető új dalt, majd udvarias taps után a régi slágereknél indul be újra a tombolás. A Faulkner–Sneap-éra ugyanis van olyan erős, mint bármelyik klasszikus album alkotógárdája. Sőt, ez a mostani diadalmenet sokkal több, mint egy másodvirágzás. A zenekar ugyanis minden túlzás nélkül van olyan jó, sőt menő a 2020-as években is, mint a nyolcvanas években, a kölyökkoromban.
A másik, legalább ilyen fontos aspektus, hogy a tagok – különösen a nagy öregek – kedves, szerethető fazonok. Azok az örökké csibész jófejek, akiknek ez az egész nemcsak életforma, de egyben egy jókedvű, felszabadult buli is. Ian, Rob és Scott ugyanis a lehető legmesszebb állnak azoktól az idióta vádaktól, amelyek az évtizedek során a Priestre vetültek. Azt ugyanis nem lehet ilyen hosszú ideig megjátszani, ahogy ők felhőtlenül, mosolyogva, a dalokkal együtt élve, együtt mozogva zenélnek, illetve énekelnek. Halford kis budapesti beszéde és a közönség-énekeltetős móka sem úgy tűnt, mint ördögi zsoldban álló gonosztevők kollektív öngyilkosság előtti depis és elborult szeánsza. Így aztán, bár a dalszövegeikben vannak elgondolkodtató, súlyos dolgok, szörnyű események is, összességében mégiscsak egy végtelenül szórakoztató estét kerekítettek ebből az előadásból is.
Persze minden Priest-koncert pont annyira jó vagy gyengébb, amennyire topon van Rob az adott napon. Ez esetben egy szavunk sem lehet: az utóbbi évek, sőt talán évtized egyik legjobb éneklését hallhattuk. Ráadásul az ikonikus frontember ezúttal a koncertzáró Electric Eye, Hell Bent For Leather, Living After Midnight slágerblokk alatt sem vett vissza, a legvégéig bírta szusszal – így idén Budapesten egyetlen dalban sem volt szükség takarékos üzemmódra váltania. Pedig 75 évesen az is abszolút érthető lett volna, de korát meghazudtoló formában énekelt, sikított, konferált, és jött-ment az óriási színpadon. Robert maximális tiszteletet érdemel ezért a teljesítményért.
Kifelé menet többeket is hallottam kéretlenül okoskodni, hogy ez biztosan playback volt, mert Halford túl jó volt. Mivel nemritkán kéznyújtásnyira láttam őt, az teljesen biztos, hogy szinkronban volt a hangja a szájmozgásával, beleértve a kisebb-nagyobb hibákat is. Az, hogy aztán esetleg menet közben, vonalban mit segített rá a technika – nem tudom, de nem is érdekel. Ha valaki 75 évesen ilyen szinten képes szórakoztatni, ráadásul két-három dalonként átöltözve, egyedül többet mozogva a deszkákon, mint a három bárdista együttvéve, és ilyen professzionálisan képes egy sokezres tömeget irányítani, a figyelmét végig fenntartani, azt csak és kizárólag megsüvegelni lehet. Amúgy egyszer olyan szívesen felzavarnék pár húsz-harminc-negyven éves kretént egy arénaszínpadra, hogy tessék, itt a mikrofon, mozogj és énekelj – akármit, akárhogy –, de nem jöhetsz le fél óránál előbb…
Szóval Rob még mindig a legnagyobb királyok egyike – egy heavy metal etalon. De a többiek is kitettek magukért: a két ifjú titán is úgy vette át a stafétát, hogy nem lehetett fogást találni a munkájukban. Bár minden elismerésem maradéktalanul K. K.-é és Glenné, egy percig sem volt hiányérzetem. A fazonok, a ruhák és a pózok maximálisan hozták a Priest-élményt – arra is ügyelve, hogy még véletlenül se öltözze senki túl Halford időről időre cserélődő, extravagáns maskaráit. A gitárjáték és a sound pedig annyira rendben volt, hogy becsukott szemmel akár be is tudtak volna csapni. Különösen Andy Sneap, amikor Tipton jellegzetes ritmizálását hozta az örökzöldekben.
Személyes kedvencem, Ian Hill szinte végig egy helyben állt – kábé mint ötven éve mindig –, de olyan jó volt látni, ahogy egész testtel játszik, és a vaskos középtempóknál olyan elégedetten mosolyog, mintha épp akkor érte volna a hír, hogy megütötte a főnyereményt. Egyébként bizonyos tekintetben valóban megütötte: szinte egész életét stúdiókban és színpadon tölthette, ami úgy tűnik, még mindig boldoggá teszi.
Scott Travis játékát és arckifejezését is mindig öröm figyelni. Nem elég, hogy lazán hozza az olyan finomságokat, mint amilyeneket annak idején Dave Holland vagy Simon Phillips ütött lemezre, de olyan jóízű eleganciával szállítja a zakatolást összetartó ritmusokat, hogy nincsenek rá igazán jó szavak. Költői a látvány, a zeneisége és az ahhoz társuló, szerény személyisége is.
Jó pár éve történt: éppen egy Whitesnake-koncerten csápoltam vadul Coverdale előtt, nagyjából a középső mikrofonállvánnyal szemben, a nyolcadik sorban, amikor egyszer csak oldalra nézve megláttam őt. Nem hittem a szememnek: Scott békésen álldogálva élvezte Davidék műsorát. Még a Covid, a szelfik és az okostelefonok előtti boldog békeidőkben jártunk; nem volt a magasban ezernyi kijelző, mindenki teljesen jelen volt, és személyesen a műsorra koncentrált. Mindenesetre nagyon meglepődtem, kis lefagyás után még kétszer jól végigmértem, hogy álmodom-e. Egy kis mosoly az arcán jelezte, hogy hozzá van már szokva a hasonló reakciókhoz. Mindenesetre nem zavartam, visszafordultam a színpad felé, és énekeltem tovább. Ma már talán egy alkalmas időben a szemébe néznék, és egy „Thank You All!” vagy hasonló, rövidke mondattal jelezném, milyen sokat adott nekem. De a lényeg az, hogy a Priest tagjai többségében mindig is szerethető emberek voltak, akikhez könnyű volt kapcsolódni, és akikkel könnyű volt azonosulni. És ezt a baráti érzést, ezt a fajta nagycsalád vagyunk, „egy falka, egy vér” illúziót még most, a jelenlegi, szélsőségesen önző és individualista korszakban is meg tudták őrizni.
A tartós siker harmadik oszlopa pedig a mindig, mindenhol, mindenkor vérprofi show. Már a belépőjük is rendkívül hatásos volt, ráadásul a cucc is rendesen megdörrent az előzenekar után. Azt pedig, amint okosan adagolták a látványelemeket, a háttérvetítést, a fényeket és a lézert – nemcsak tanítani lehetne, de kifejezetten kéne is. A Judas Priest esetében még a diszkógömb sem ciki, hanem maga a százszázalékos metal: vakító fehér fénnyel világították meg, amitől a környezetét betöltötte a fémes csillogás, a körbe kilövellő fénysugarak pedig hatásosan metszettek szeleteket a hatalmas térből.
Majd persze eljött a buli vége, a szűnni nem akaró ováció, miközben a művészek hosszú percekig búcsúzkodtak a közönségtől. Úgy alakult, hogy amikor Ian Hill is előresétált, nekem is dobott egy pengetőt. Profin bele is talált a Cindric Tibitől kapott Faust-sapkámba, majd némi pankráció és közjáték után végül a bass pick mégiscsak az erre a célra fenntartott dobozkámban kötött ki. Ha ezt 1986-ban egy időutazó megmutatja nekem, körberöhögtem volna – de az életben épp az a szép, hogy messze több vár ránk, mint amit el tudunk képzelni.
Száz szónak is egy a vége: ötvenhét éves a zenekar, ötvenkét éve jött ki az első nagylemez, de a Judas Priest még mindig topon van. Így ez a szuper koncert azt is bebizonyította, hogy mindenki tévedett, aki tíz-húsz-harminc-negyven éve a klasszikus heavy metalt kiröhögte és temette – mondjuk a hardcore, a grunge, a metalcore, a thrash, a death vagy a nu metal korszakban. Miként azok is nagyot tévedtek, akik azt hitték, némi kis gúnyolódással meg kirekesztéssel meg tudnak minket törni, és le tudnak erről szoktatni. Ahogy azoknak se lesz igaza, akik szerint elég a gépzene, a disco, vagy az olcsó AI kompozíciók özöne, mert amíg érző emberi lények élnek ezen a Földön, igenis lesz igény az érdemi együttlétre, a valódi zenére és az együtténeklésre. A valóság, valódiság és a hit megőrzése tehát továbbra is létünk központi kérdése. Minél előbb ismerjük fel, annál több szenvedést spórolunk meg magunknak és a környezetünknek.
Videók: Jozé / TTT Nemzeti Rockarchívum
Fotók: Polgár Péter
