(Nemzeti Közhelyszótár 211.oldal)
Mr.Big/Jared James Nichols koncert – Barba Negra Red Stage 24-04-07
Több mint harminc éve vagyok dühös a Nirvana zenekarra. Isten és persze a rajongótábor bocsássa ezt meg nekem, de a mai napig nem tudok napirendre térni afelett, hogy micsoda óriási bandák karrierjét törte ketté, de legalábbis tette parkolópályára a Seattle-i trió és az általuk szárnyra kapott grunge mozgalom berobbanása a kilencvenes évek elején. Extreme, Bad English, Winger, Tesla. Soroljam még? És talán mind közül a legnagyobb vad, a Mr. Big. Sokszor eljátszom a gondolattal, mi lenne most, ha (What if – 2011) mindez kimarad a zenetörténetből, de mindig csak odáig jutok, hogy Kurt Cobain talán még mindig élne.
Mindenesetre szép csendben eltelt harmincöt év a Mr. Big beköszönése óta, és ha az első két albumuk után (Mr.Big–1989, Lean into it–1991) nem is produkált milliós eladásokat a banda, azért hol kisebb, hol nagyobb szünetekkel, vérfrissítő tagcserével (Ritchie Kotzen), majd újjáalakulással, és Pat Torpey (az eredeti dobos)2018-ban bekövetkezett sajnálatos halálával együtt is derekasan állták a sarat. Dalaikkal fogták a kezünk három és fél évtizeden keresztül. A történet azonban úgy tűnik, most lezárul. Nem gondolom, hogy a Sheehan-Martin-Gilbert trió (Nick D’Virgilio csodás baráti segítségével együtt) felszállna az éveken át tartó búcsúturné vonatra, amiben a Scorpions vagy éppen a Deep Purple utazik. Billy Sheehan hetvenegy éves (bár ebből bármennyit letagadhatna), Paul Gilbertnek meg már régen problémái vannak a hallásával (mégis kristálytisztán vokálozik), meg persze a macskáit is etetnie kell. Ráadásul Eric Martin hangja jócskán megkopott az évek alatt. (A jókedve azonban láthatóan töretlen.) Szóval nem nagyon van már értelme tovább lengetni a zászlót, különösen úgy, hogy közben mindenki beleásta magát egy rakás egyéb projektbe is, több-kevesebb sikerrel.
Esküszöm, hogy eddigi polemizálásommal nem az olvasó drága idejét akartam rabolni, de talán van abban valami, hogy nehéz kitenni a pontot egy ekkora csapat utolsó magyar koncertjéről megírt beszámoló végére. Sajnos egyre több fellépés “kerül a látóterünkbe” úgy, hogy melankolikus, sőt kicsit szomorkás hangulatban ballag az ember a helyszín felé. Éppen ezért volt csodás ez az áprilisi este, mert hála a Mr.Big legénységének, a koncert végén a közönség felé özönlő köszönet áradaton kívül, egy pillanatra sem tűnt fel, hogy búcsúzó bandát látok. Az első daltól (Addicted to that rush) az utolsóig (Baba O’Riley – The Who cover) a legmagasabb hőfokon égett a csapat és a velük együtt lélegző közönség is.
A búcsú mellé még egy különlegességgel is készültek, ez pedig a nagy áttörést jelentő Lean into it lemez teljes anyagának megszólaltatása. Ahogy a vicc mondja, ez kezdetben jó ötletnek tűnt, hiszen volt olyan dal (A little too loose), amely saját bevallásuk szerint, sosem hangzott el koncerten, ám így jópár olyan nóta maradt ki a setlistből, amely remélem mások szerint is megkerülhetetlen a Mr.Big kánonban. Érezhette ezt Paul Gilbert is, mert szólójában – a Best of P.G. & EVH licks vol.1 mellett “speciálba” elnyomta a Nothin’but love gitár parafrázisát is. Imádtam! És persze sírtam az olyan alapvetésekért, mint a névadó Bad Company feldolgozás, meg a Promise her the Moon a Bump ahead-ről, vagy például az Undertow, immár a harmadik évezredből. Dehát tetszettem volna előbb forradalmat csinálni!
A koncerten ugyanakkor egyértelműen tetten érhető volt a banda sikerének összes titka. Először is kezdjük ott, hogy ebben a zenekarban mindenki a világ élvonalában jegyzett zenész, emellett pedig az egymás és a zene iránt érzett alázat élő szobrai. Ráadásul remek nótákat, sőt slágereket írtak. (A Daddy, brother – és egyéb, fúróval felvértezett férfiak – című dal egyszerűen darabjaira szedi az embert még ma is). Tanítani valóan nyúltak a feldolgozásokhoz, ezekből kaptunk is egy hatost az est folyamán. Ráadásul humoruk is van, lásd a jól bevált hangszercserés dal (jelen esetben a Good lovin’ a The Olympics-től).
Az elmúlt majdnem negyven év alatt – mióta rockzenét (is) hallgatok – rájöttem, minden zenekarnak megvan a saját fűtőanyaga, ami viszi, húzza előre az ismertség és elismertség irányába. Van ahol az ital, máshol a pénz, nők vagy férfiak és csillogás; ám nagyon kevés banda van, amelyiknek már az is örömet okoz, hogy megfogják a hangszereiket és játszanak. Akik ennyi idő után is könnyes szemmel állnak fent a deszkákon és szerény kisiskolásként hajlonganak a zsűri előtt.
Apropó, volt előzenekar is, Jared James Nichols (a név mellé már csak egy ezredesi rang kellene, és ott vagyunk az amerikai polgárháború konföderációs katonái között) és plusz két fős zenekara révén, de valahogy ezen az estén engem nem tudtak meggyőzni. A főnök/névadó, – mint valami Tescos Ted Nugent – próbált egyszerre nagyon keménynek és nagyon jópofának látszani. A dalok nagyrésze a középtempó, a lassú és az érthetetlenül lassú között topogott, de az is lehet, hogy ez Nashville-ben – némi “pipázás” után vagy közben –, remekül üt. A mester egyébként pengető nélkül játszott tucat blues/stoner/southern rockot. Ha néha becsuktam a szemem, szépen kitartott, gömbölyű hangok lebegtek a levegőben, ha viszont kinyitottam, akkor egy “zs” kategóriás Roadhouse film (még rosszabb, mint az új Jake Gylenhall feldolgozás) ketrec mögé zárt bandáját láttam. A probléma, hogy a filmben legalább voltak akciók (nem úgy, mint a mörcspultnál). Itt viszont negyven percig szomorkodtak, mosollyal az arcukon. A végén, amikor már háromszor hittem, hogy az utolsó számot hallom, mindig akadt egy “vanmórszong”, és előkerült a War Pigs is a Black Sabbath-tól. Nem hittem, hogy ezt leírom valaha, de JJN hangja még Ozzy-nál is sápadtabb volt. Ettől függetlenül hosszú és szép karriert kívánok neki(k), és persze legalább olyan közönségbázist, mint a Mr.Bignek.
Nem tudom hogyan tovább a mai világban, és valaki írja meg, mi lesz, ha ezek a nagyok már nem lesznek itt, csak felvételeik révén. Kit fogunk búcsúztatni harmincöt év múlva a maiak közül? Mindenesetre más színezetet kapott ezen az estén a Just take my heart szerelmes lírája, a dalcsokor közepén, és a koncert végén szerintem mindenkinek a szívéből elvitt egy apró darabot Billy, Paul, Martin és Nick (no meg a fentről figyelő Pat). Reméljük a fiúk még visszajárnak dolgozni picit a nyugdíj mellett. Nagy szükség volna rájuk!
Fotók: Andrics László
