Idén 55 éve készült el és jelent meg a Pink Floyd egyik legjobb, egyben legmegosztóbb albuma, az Ummagumma. Az a rendkívüli dupla lemez, mellyel teljessé vált a csapat 1969-es mesterhármasa. A magnum opus már a borítójával is kimagaslik a mezőnyből. De a hatvanas évek legjobbjait felvonultató koncertlemezzel, illetve a pszichedelikus rockot kortárs komolyzenével ötvöző stúdióalbummal végképp olyan művészi magasságokba emelkedtek, ahová már csak kevesen tudták követni Richard Wright-ot és hasonlóan szupertehetséges társait az akkori pop- és rock-közönségből.
Az azóta eltelt évtizedek alatt pedig csak még tovább szűkült a Sysyphus szvit vagy a Several Species Of Small Furry Animals Gathered Together In A Cave And Grooving With A Pict befogadására képes közönségréteg.
A sorozat harmadik részében az élő albumra koncentrálunk.
Ummagumma – Live Album:
A dupla lemez első korongja egy koncertfelvétel. Az úgynevezett Ummagumma – Live Album hivatalosan sosem jelent meg önállóan, hanem minden későbbi újrakiadás esetében is ugyanúgy a stúdiólemez felvezetőjeként szolgál, mint eredetileg. Más kérdés, hogy az ilyen-olyan félhivatalos és teljesen kalóz változatok esetében az elkövetők egy pillanatra sem vették figyelembe a művészi szándékot.
Mindenesetre az eredeti koncertalbum négy Pink Floyd klasszikus élő verzióját mutatja be, oldalanként kettőt, nagyjából tíz-tíz perces időtartamokban. Melyek a következő sorrendben hangzanak fel: Astronomy Domine, Careful With That Axe, Eugene, Set The Controls For The Heart Of The Sun és A Saucerful Of Secrets parts 1-4. Az amerikai kiadásokon utóbbi szvit alcímei is fel lettek tüntetve (I. Something Else, II. Syncopated Pandemonium, III. Storm Signal, IV. Celestial Voices), melynek okát azóta sem fedték fel. Talán a második korongon szereplő három szvithez szerették volna igazítani a koncertlemez tartalmi részletezését. Talán az alcímekben szereplő plusz információ kapcsolódik valamiféleképp a stúdiófelvételek üzenetéhez.
Gyakorlatilag egy best of Pink Floyd szerepel az élő korongon. Amit akkoriban többen számon is kértek a zenekaron, mondván, hogy inkább a stúdiólemez koncertváltozatait várták volna a régebbi sikerdalok helyett. Mások viszont pont azért dicsérték a kiadót és a zenészeket, hogy végre lemezen is megörökítették a koncertprogramjuk csúcspontjait jelentő szerzemények aktuális változatait.
Tény, hogy mind a négy kompozíció sokáig stabil darabja volt a Pink Floyd élő repertoárjának.
Míg az anyag háromnegyede a Live At Pompeii filmbe is bekerült a későbbiekben, addig a legkorábban kieső Barrett-szerzemény viszont a ’94-es The Division Bell Tour egyik szenzációja volt. A helyszíneken is, és a korszak első kislemezének, illetve maxijának a Take It Back-nek B-oldalára préselt exkluzív koncertfelvételként is. Mely utóbbira konkrétan a turné első, Miamibeli előadásának nyitószáma, az ismét állandó darabbá váló Astronomy Domine március 30-i előadása került.
Mindenesetre mindegyik dalról egységesen elmondható, hogy az élő Ummagumma lemezen nemcsak hosszabb, de jobb változatokban is hallhatók, mint a korábbi stúdiófelvételeken. A Pink Floyd sziporkázott az 1969-es előadásokon. Minden egyes hangszín, dallam, szóló vagy plusz szólam élményszámba megy. Olyan elementáris erő áradt a színpadokról, ami még az évtizedre jellemző kezdetleges koncertfelvételeken is átsüt. Így az Ummagumma – Live Album máig stabilan ott van az az 1960-as évtized legjobb koncertlemezei között. Olyan alapművek társaiként, mint a Deep Purple Concerto For Group And Orchestra, a Ten Years After Undead lemeze, vagy a Cream hasonló felépítésű Wheels Of Fire dupla albuma.
Eredetileg egy ötödik trackkel is készültek a fiúk, melyet azonban a korai tesztnyomatok alapján leszerkesztettek a lemezről. Így az Interstellar Overdrive Gilmour-os változata egy darabig csak és kizárólag a rádiókban volt hallható. Majd mire lecsengett a dolog, már a kalózlemezek ékkövévé vált.
A csonkítás oka a minőség kimaxolásában keresendő. Hiszen a maximalista fiúk még annak ellenére sem voltak elégedettek a koncertfelvételek hangminőségével, hogy a koncertlemezt három előadás legjobbjaiból szerkesztették. A Saucerful Of Secrets esetében ráadásul két különböző előadás felvételeiből faragtak egy tracket. Ez utóbbi megoldás egyébként a későbbiekben is megmaradt náluk, hogy mindvégig a lehető legjobb élő anyagokat prezentálhassák a rajongóiknak.
Szóval volt egy szépen kikevert élő anyag, amivel a fiúknak már a szalagos maszterek esetében is voltak fenntartásaik. Majd a korai vágások nyomán még tovább romlott a hangminőség, hiszen a legkorábbi tesztnyomatok esetében az Astronomy Domine és a Careful With That Axe, Eugene után még egy bőven tíz perc feletti Interstellar Overdrive került az A-oldal végére. Ami arra még éppen megfelelt, hogy szétküldjék a rádiós zenei szerkesztőknek, de otthoni hifire már nem engedték. Így a kereskedelmi változatok esetében Masonék inkább húztak az élő anyagon.
Ha belegondolunk, hogy napjaink kontárjai mi mindent merészelnek megengedni maguknak, mondjuk, lazán gyártósorra engednek túl hosszú, túlvezérelt és agyonkompresszált anyagokat, nem ritkán CD-ről vagy mp3-ból felkonvertált digitális „maszterekről” dolgoztatva a présüzemeket… A kétféle hozzáállás között olyan hatalmas a különbség, hogy szinte leírhatatlan.
Bár a zenekar tagjai még tíz évvel később is panaszkodtak, hogy az Ummagumma koncertlemez nem szól úgy, ahogy szerették volna, a gyakorlatban mégiscsak az a helyzet, hogy esetükben még a kalózlemezek is tízszer jobban szólnak, mint mások hivatalos kiadásai. Mert a Pink Floydnál legalább elkészültek a szükséges profi szalagok, tehát van miből dolgozni. Sokan mások viszont csak az emésztőgödör tartalmát habosítják, borítékolhatóan szagos eredménnyel, de legalább jópénzért gagyizva. Különösen igaz ez a 2010-es esztendőkben indult vinil hype okozta lemezdömping minősíthetetlen kiadásaira és újrakiadásaira. Tisztelet a kivételnek.
Ezért aztán úgy alakult, hogy az Ummagumma első néhány vinil kiadása annak ellenére vált a koncertfelvételek terén is etalonná, hogy arra a zenekar számított a legkevésbé. Ők gyengébbnek értékelték a hangminőséget a saját elvárásaiknál, miközben a vájtfülűek és a tesztelők viszont sokkal jobbnak értékelték a konkurencia azonos korú koncertlemezeinél.
Ummagumma – Studio Album:
Mivel Watersék az Ummagumma második felével, a stúdiólemezzel minden korábbinál jobban eltávolodtak a popzenétől, jó ötlet volt egy, már ismert kompozíciókból álló koncertlemezzel felvezetni a rockzenét csak nyomokban tartalmazó magaskultúrát. Melyet ráadásul úgy szerkesztettek, hogy a koncertlemezt sorban hallgatva minden egyes trackkel előrehaladva egyre elvontabb és súlyosabb darabok érkeznek. Így még a gyanútlan hallgató is kaphat egy szűk negyvenpercnyi felkészítést, ráhangolódást, akklimatizálódást, mielőtt Wrighték valóban bedobnák a hallgatóikat a mélyvízbe.
Az ilyen fajta bezsilipelésre, elmélyülésre, akár amolyan zenehallgatós „meditatív” állapotba kerülésre pedig valóban szükség van az Ummagumma stúdiófelvételeihez. Még akkor is, ha esetleg magasan képzett komolyzenész, zeneesztéta vagy zenetörténész a hallgató. Mert rockhoz vagy pophoz szokott fülekkel, ráadásul felületes zenehallgatóként esélye sincs az embernek, hogy elsőre befogadja a stúdiólemezen hallható anyag kétharmadát. Főleg az A-oldalon szereplő két kortárs darabot. De még zeneértőként is beletelhet némi időbe és jó pár odaszánt, odafigyelős újrahallgatásba, míg elkezdenek leesni a tantuszok. A komoly és súlyos zeneművek a maguk helyén kezeléséhez pedig nem árt még pluszban némi történelmi ismeret, hiszen a címadásokkal azért adtak némi fogózkodót a srácok, mikor mire is gondolt a költő, ez esetben a lemezt négy részre osztó szerzői négyes.
Szintén nem árt az anyagot jó minőségben, vagy korabeli LP-kről vagy a Doug Sax remaszterét tartalmazó CD kiadásokról hallgatni. Közhely, hogy a jó hangminőség önmagában is képes az ízlésformálásra és úgy általában véve is a zenei nevelésre.
De ez esetben valóban sokat nyom a latban, ha nem vacak minőségű másolatok vagy digitális verziók nyekeregnek ócska műanyag hangszórókban vagy gagyi fülesekben, hanem rendes hangrendszeren szólaltatjuk meg a minőségi hanghordozókra préselt kompozíciókat. Úgy és olyannak halljuk a szerzeményeket, amilyennek azokat a művészek megalkották. Mert nem csak a borítóra igaz, hogy tartalomhoz a forma, hanem a gondosan elkészített felvételekre, a keverésre és a vágásra is legalább annyira.
Folytatjuk!
A szerző a Hungarian Pink Floyd Club elnöke. A cikksorozat részleteket tartalmaz a készülő Pink Floyd könyvből. Minden jog fenntartva. A cikk utánközlése részben, vagy egészében, kizárólag írásos engedéllyel lehetséges!
